Kritika

Csillámporral megszórt rózsaszín köd – Mrs. Harris Párizsba megy

A Mrs. Harris Párizsba megy egy ’50-es évek Londonjában élő jókedélyű takarítónő álmát követi nyomon, aki évtizedek hosszas ábrándozása és kemény munkája után végül valóban Párizsba megy, és feltett szándéka egy haute couture Dior-ruhához jutni.

Paul Gallico Mrs. ’Arris Goes to Paris címre hallgató 1958-as könyve adta az alapot a történet legújabb, egyúttal harmadik filmfeldolgozásához. A címszereplő boldogan takarít a gazdagok hatalmas polgári lakásaiban, amelyekben még egy darab ruha is többet ér, mint Mrs. Harris otthona berendezésekkel együtt. Éppen egy ilyen ruha látványa hozza lázba a divat iránt mindig is érdeklődő özvegyet, aki férje halála óta semmi konkrét célt nem talált az életében. Elhatározza, hogy kerül, amibe kerül, megvalósítja álmát, és beszerez egy saját Dior-ruhát: spórol, lottózik, agárversenyen fogadást köt – mindent bevet, míg végül egy váratlan fordulat lesz az, ami fellendíti anyagi helyzetét.

Hamar szembejön viszont a lengőajtó, mivel Mrs. Harrist örökoptimista jóhiszeműségével nem fogadják tárt karokkal ebben a teljesen más, kívülállókkal szemben rideg világban.

A divat szinte minden filmben úgy jelenik meg, mint az elit kiváltsága, egy olyan világ, amely az elegancia-arrogancia sajátosan kikevert koktélja,

egy univerzum, amely élesen elhatárolja magát a „pórnéptől”. Jelen alkotásban utóbbit a szépkorú londoni takarítónő, a divatvilágot pedig Christian Dior Mekkája, a Dior jelenti, de bőven nem ez az egyetlen alkotás, amely a divatvilág (akár negatív, akár pozitív értelemben vett) exkluzivitását, vagy épp sznobizmusát hivatott bemutatni – ott van még a teljesség igénye nélkül a Gucci-ház, a Fantomszál, az Az ördög Prada-t visel vagy A stylist.

Pedig ahogyan Mrs. Harris mondja: „az én pénzem is épp ugyanannyit ér, mint másé”. Csakhogy ez mégsem teljesen igaz. Mint a legtöbb, magára sokat adó márka esetében, itt is alaptétel, hogy nem csupán meg kell tudnia fizetni a vásárlókörnek a brand darabjait, de azzal is számolni kell, hogy a nagyvilág szeme láttára ez a bizonyos vásárlóközönség fogja azt a bizonyos márkát képviselni.

Így viszont már rég nem csupán anyagiakról van szó, de kőkemény imidzs-kérdésről is, aminek bemutatására a Mrs. Harris Párizsba megy sem rest kitérni,

például egy olyan jelenetben, melyben nem akarják elfogadni Mrs. Harris befőttesgumival összekötözött pénzkötegét Dior új kollekciójának bemutatója előtt, mondván, mégis hová venne ő fel egy exkluzív haute couture darabot. A divatház a csak a szépeket és fiatalokat, de legalábbis gazdagokat beengedő belső szerkezetét, elit klubját szeparálja el a ’mindenki mástól’. Az utóbbi kategóriát képviselő Mrs. Harris azonban természetességével szép lassan elkezdni belopni magát a Dior-ház néhány tagjának és támogatójának szívébe.

A Mrs. Harris Párizsba megy a színészi gárdát tekintve felvonultat néhányat korunk nagyjai közül, köztük Jason Isaacs-et és Isabelle Huppert-t, valamint a sanzonénekesként és korábbi Calvin Klein-modellként is ismert Lambert Wilsont. A címszereplő Mrs. Harris (Lesley Manville) egy klasszikus jótündér keresztanya-figura, aki a fiatal, tétova szerelmeseket felkarolja, és aki még a legromlottabb emberekben is meglátja a jót. Tüneményes, álmodozó szempárjával majd’ 120 percen keresztül úgy csodálkozik rá a nagyvilág mindennapi történéseire, mint egy kisgyerek a karácsonyfára élete első szentestéjén. Ám mikor ez a gyermeki naivitás már sokadjára inkább butaságba csap át, egyre nehezebbé válik teljes erőbedobással a szívünkbe fogadni Mrs. Harrist.

Az erős színészgárda és a gyönyörű Dior-ruhák felvonultatása mellett érezhetően erősen támaszkodni akartak az alkotók Párizs romantikájára (annak dacára is, hogy a film nagyrészt Budapesten forgott – az olyan ismerős helyszínek látványa mellett, mint például az Andrássy út vagy a Zeneakadémia, ne lepődjünk majd meg azon sem, hogy a stáblista jelentős része magyar nevekkel van teli), ennek kidomborítása azonban nem igazán történt meg.

Helyette ránk adtak egy rózsaszín, műanyag szemüveget.

Mondja ezt olyasvalaki, aki egyébként előszeretettel él-hal a Franciaországban játszódó romantikus filmekért és magáért Párizsért is, a kivilágított Champs-Élysées-ért, a Szajna-partért, a Latin-negyed bohém csillogásáért, a Montmartre alvilágias-rosszarcú sármjáért, a francia sanzonokért… de itt még én is túl soknak és öncélúnak éreztem a csillámport.

Semmi gond nincsen a hangulatos feel-good filmekkel, sőt, az elmúlt 2-3 évben különösen kijárt az emberiségnek, hogy a valóságból kevesebbet, a kedvességből (legalább a képernyőn/mozivászon keresztül) többet kapjon. Itt viszont az erre való izzadtságszagú törekvés puszta kiszámíthatóságba, giccsbe és közhelyparádéba fulladt. A szinopszist és az előzetest látva joggal várhattunk a Mrs. Harris Párizsba megy képében egy érzékeny, emberi filmet, de az esztétikus csomagolásban inkább üresség bújt meg.

Németh Míra

Németh Míra 2019-ben csatlakozott a Filmtekercs csapatához. Miután látta az Amélie csodálatos élete című filmet, 12 évesen döntött úgy, hogy filmekkel akar foglalkozni. Azóta „mindenevő”: szerzői filmeket, blockbustereket, dokumentumfilmeket egyaránt szívesen fogyaszt, különösen kedveli a sajátos rendezői szemléletet, az abszurd humort és a társadalomkritikát a filmekben.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!