Az első női operatőr Oscar-jelölése kapcsán emlegették sokat a Mudboundot, pedig nem a képeitől különleges. Hanem a korszaktól, és attól, ahogy azt bemutatja.
Nem is gondoltam volna, hogy a világháború utáni amerikai dél világában ennyire sokrétűen ütközik egymással a társadalom. Az afroamerikaiak korlátozott felemelkedésével párhuzamosan zajlott a fehér középosztály fokozatos lecsúszása. Máshol a nők szerepének felértékelődése, öntudatra ébredése alakult apró lépésekben, miközben a világháborúból hazatért veteránok megváltozott hozzáállása alapjaiban feszegette a közösség kereteit.
Ezt a rendkívül komplex korszakot dolgozza fel a Mudbound. Két család áll a fókuszában: egy fekete és egy fehér. Az utóbbi érkezik később: Henry McAllen (Jason Clarke) megveszi azt a farmot, amit a Jackson-család bérel évek óta. A főiskolát végzett, majd vénlányként az utolsó kiugrási lehetőséget megragadó Laura (Carey Mulligan) az első pillanattól utálja a tanyát, pláne, hogy rasszista apósa is velük költözik. A szomszédban viszont Hap (Rob Morgan) és Florence (a szerepért Oscar-díjra jelölt Mary J. Blige) óvatosan, meghunyászkodva fogadják az új főbérlőket.
Dee Rees rendező nagyot markol, de volt hozzá segítsége, a Mudbound ugyanis regényadaptáció. Ennek jele egyértelműen kiütközik a váltakozó narráció által: a felsorolt karakterek mindegyike beugrik időnként narrátorként. Ez a szokatlan, de nem egyedülálló eszköz (lásd még: Az őrület határán, Casino) lehetővé teszi, hogy a családok helyzetét, belső törésvonalait, viszonyukat a világhoz újra és újra átértékelje a néző. A csaknem egy évtizedet felölelő történet és a majdnem epikus játékidő ellenére a film nem bomlik szét és nem esik össze – egy darabig.
Mert a Mudbound valójában két alkotás: szociografikus történelmi film és poszttraumatikus katonadráma. De kivételesen ez nem baj.
Az első fele ugyanakkor egyértelműen jobb. Bár a középpontban tényleg a déli társadalom bemutatása zajlik történelmi kontextusban, de a film képes kilépni a zsáner kereteiből. Többről szól. Az ember és a föld viszonya visszatérő téma minden karakter narrációjában – de honnantól sár és mettől zsíros termőföld? Van, aki átokként tekint rá, más életet adó őselemként. Az elvont elvek pedig mindig ütköznek a valósággal: a kosszal, az esővel, a vártnál rendre kevesebb hozammal. Rachel Morrison fényképezési munkája itt válik Oscar-díjra érdemessé. A napnyugta vagy a belvíz átkötő vágóképeit az operatőr megtölti többlettartalommal – van bennük valami földöntúli.
Aztán a Mudbound történetében egyre nagyobb teret nyer a két veterán. Jamie (Garrett Hedlund) és Ronsel (Jason Mitchell) Európából tér haza a messzi délre. És miközben a vén kontinensen a katonák eget rengető változások kikényszerítésében vettek részt, addig otthon azt tapasztalják: mintha megállt volna az idő. Ők ketten a háborúban szinte egyformák voltak: a fehér férfi a levegőben volt pilóta, a fekete egy tankban. Az Egyesült Államokban viszont a mesterséges rasszizmus fogadja őket, amivel Jamie már nem tud azonosulni.
A Mudbound második felének legnagyobb értéke a rasszizmus árnyalása.
Henry és apja, Pappy (Jonathan Banks) másképp rasszisták, és a könyvvel szemben ez lényeges különbség. Előbbi egy rendszert lát: így működik a világ. Utóbbi hatalmat: maradék méltóságának utolsó zálogaként tekint rá. Ma már elképzelhetetlen ez a különbség, a diszkrimináció minden formája tilos. De régen igenis volt különbség. A két anya-karakter például tökéletes megformálja ezt, meg merem kockáztatni, hogy Laura és Florence pont ugyanúgy viszonyul a másikhoz, mégpedig általánosítással.
Az afroamerikai női rendező a Mudbounddal megérett arra, hogy bármilyen filmet rá lehessen bízni. Első filmje, a Pariah még egy „így jöttem”-alkotás, a felnőtté váló, leszbikus, brooklyni nő története szép, de kevéssé árnyalt dráma volt. Ezután következett egy tévéfilm Bessie Smithről, a hazánkban nem túl ismert bluesénekesnőről. A Mudbound esetében a szintlépést a fehér karakterek beemelése jelenti, és ezt az akadályt sikerrel vette Dee Rees, noha az látszik, hogy a női karaktereket még mindig jobban kezeli, mint a férfiakat.
Most még nem tart ott, mint mondjuk Kathryn Bigelow, de érdekes látni, hogy az egyetlen Oscar-díjas rendezőnő egészen hasonló témáról forgatott legutóbb. És amiben a Detroit élvezetes volt (a feszültség), abban a Mudbound nem, és fordítva, az események paritásban történő elbeszélése az utóbbiban volt erősebb. Azt egyelőre nehéz megítélni, hogy a női rendezők pályájában milyen szerepet tölt be a két alkotás.
A másik kérdés a Mudbound kapcsán, hogy milyen irányba billenti a feketefilmek fejlődését. Mintha a téma egy ingán mozogna: a fehér rendezőknél az afroamerikaiak korábban csak vicces mellékszereplők voltak, míg a másik oldalon harsány, már-már lázító hangvételű ellenreakciók voltak jellemzők (mondjuk Spike Lee-nél). Aztán az inga mintha az ellenkező oldalra billent volna Barack Obama idején, a feketefilm felvirágzásának korszakában, ahol a többségi társadalom szinte eltűnt a képről, vagy épp pont olyan egysíkúan ábrázolták, mint korábban a feketéket (Precious, Selma). A Mudbound az inga visszabillenése irányába tett állomásként különösen fontos, de kérdés, hogy merre fejlődik tovább a zsáner. Erre viszont már a közeljövőben érkező, Cannes-ból díjjal távozott BlacKkKlansman adja meg a választ.
https://www.youtube.com/watch?v=xucHiOAa8Rs
