„Last Christmas, I gave you my heart. But the very next day you gave it away” – Emma Thompson és szintén színész férje, Greg Wise, szó szerint véve George Michael kultikussá vált dalának sorait, romantikus és rendkívül közhelyes karácsonyi mesét szőtt a szívátültetésen átesett lányról (Emilia Clarke). A Múlt karácsony, Paul Feig első tökéletesen ártalmatlan romkomja, olyan mint egy könnyű, ünnepekre szánt popsláger – nem kockáztat, így nem is nyer.
Ahogy a Mamma Mia!-filmek az Abbához, az Across The Universe – Csak szerelem kell és a Yesterday a The Beatles-hez, az Édes vízi élet David Bowie-hoz, úgy szándékozott óda lenni a Múlt karácsony is George Michaelhez. Az utóbbi években trenddé vált, hogy klasszikussá vált bandák és alkotók farvizén csinálnak nézettséget a filmstúdiók: a Queen sztoriját elmesélő Bohém rapszódia és Elton John mennybemenetelét megéneklő Rocketman után szinte biztos volt, hogy a 2016-ban elhunyt angol énekes sem kerülheti el a sorsát, hiszen romantikus dalai szinte sírnak a vászon után.
Éppen emiatt szomorú, hogy az alkotók mennyire nem tudtak élni a csodálatos dalszövegeiről híres művész alkotásainak dramaturgiai lehetőségeivel: a Múlt karácsonyban George Michael balladái nem lettek többek zenei díszletnél. A művész még így is áldását adta a filmre, sajnos premierjét azonban már nem élhette meg. Tény, hogy a tisztelgés egyértelmű, nagy kihagyott ziccer azonban, hogy
a film zenei válogatása még egy best ofot is csak nehezen üt meg,
s bár egy eddig kiadatlan dallal kedveskedik, a valódi gyöngyszemekkel alig számol. Ettől függetlenül a dalok megadják az alaphangulatot egy romantikus karácsonyi filmhez, mely leginkább arról árulkodik, hogy mind a történetért felelős színészpáros, mind a rendezői székben ülő Paul Feig kezd megöregedni.
Kate (Emilia Clarke) szívátültetése óta nem találja a helyét: él bele a világba, elhanyagolja a munkáját, már nem tud énekelni, kihasználja a barátait és a férfiakat, a családjára pedig ügyet sem vet. Amikor találkozik a vonzó Tommal (a Kőgazdag ázsiaiakból ismerős Henry Golding), valahogy azt érzi, ismét önmaga. Ahogy egyre jobban megismerik egymást, Kate úgy fedezi fel ismét a világban rejlő szépséget.
A Múlt karácsony remekül illeszkedik a direktor nőközpontú filmjeinek sorába: a Koszorúslányok, a Női szervek, a Szellemirtók, A kém és az Egy kis szívesség mind-mind női hősökkel operál.
Feig izgalmasnak találja az egymástól igen különböző személyiségű nőket összeereszteni
és a köztük lévő karakterológiai különbséget hol a humor, hol a dramaturgia szolgálatába állítani, Kate-tel szemben így most is ott áll több archetipikus női alak: Thompson alakítja Kate mártír anyját, Lydia Leonard a lány racionális testvérét, Michelle Yeoh pedig szenvedélyes főnökét. A film felszínessége itt is megmutatkozik: a szerzők egyik karaktert sem dolgozzák ki kellőképpen, így azok sem valós alternatívaként, sem igazi elrettentő példával nem szolgálnak a főhősnőnek.
A közhelyesség már az alapanyagban is megmutatkozik: a karácsonykor életét átértékelő főhősnő története nyilvánvaló parafrázisa Dickens Karácsonyi énekének – ez és a London iránti őszinte szeretet ihlette a kétszeres Oscar-díjas Emma Thompsont a város turisztikai népszerűsítésére is alkalmas forgatókönyvét. Egy kis Karácsonyi ének, egy kis George Michael, egy kis London – az ebből is, abból is egy kicsi azonban nem tett jót a végeredménynek. Túl sok mindenből kapunk, de egyikből sincs annyi, hogy igazán elég legyen.
A film egyértelműen legnagyobb erőssége az elegáns – de nem különösebben eredeti – csavarban rejlik,
a köztes időkben azonban az alkotók nem fektetnek túl sok energiát abba, hogy meglepjenek minket: a film konkrétan közhelyekből közhelyekbe esik. A Múlt karácsony egy habkönnyű karácsonyi élménynek azonban így is megteszi: a romantikus történetek kötelező sablonjai, a szívmelengető karácsonyi üzenet, a vicces mellékszereplők – Yeoh szellemes variációját adja a Discoveryben látott karakterének – és a néhol kifejezetten jól ülő angol humor elviszik a hátukon a történetet. Jól működik a kémia Golding és Clarke között, ezt azonban az alkotók nem tolják csutkáig – pont annyit kapunk az angolos romantikából, ami az európai giccsérzékeny gyomrokat sem üli meg, de az ázsiai piacokon eladhatóvá teszi a filmet.
Vannak azonban egyenesen bosszantó elemek. Ilyen például az, ahogy a film a gyengeelméjű(nek hitt) nézőiben ’90-es évekből szalasztott, ocsmány mintás ingekkel nyomatékosítja, hogy a Katarinaként született Kate családja egy háború elől Londonba menekült jugoszláv família. Vagy az, ahogyan az önmagára írt szerepben Emma Thompson jutalomjátéka ripacskodássá válik. Mindenek egyike sem annyira nagy bűn, mint az egyébként sok értékes témát kiaknázatlanul hagyó felszínkapargatás. George Michael dalszövegeiben is lett volna elég feltárandó mélység, de Thompson is bedobott néhány igencsak izgalmas gondolatcsírát – például a különlegesség túlértékeltségének témáját –, amit nagy örömmel láttam volna kifejtve. Így azonban nem maradt más, csak egy az alkotók korábbi munkáihoz mérten gyengécske vígjáték – egy felejthető popsláger az ünnepi daldömpingben.
