Kritika

Az író, aki ott sem volt – My Salinger Year

A világ egyik legrejtőzködőbb és legkörülrajongottabb íróját képviselni úgy, hogy közben magad is írói álmokat dédelgetsz – a My Salinger Year főhősnőjén keresztül nem is elsősorban az irodalmi élet kulisszái mögé, hanem a 90-es évek New Yorkjának békebeli életébe pillanthatunk be. 

Híres emberek titkárnőjét filmfőszerepbe tenni hálás feladat, hiszen a kívülálló, lassan bevonódó szemszöggel nézőként is könnyű azonosulni – miközben pedig a titkárnőből beavatott, bizalmas munkatárs lesz, mi is közelebb kerülünk a mű valódi, bújtatott főszereplőjéhez, a Nagy Emberhez.

A My Salinger Year főhősnője, Joanna (Margaret Qualley) közvetve a huszadik század egyik legnagyobb hatást kiváltó, majd a külvilág elől hermetikusan elzárkózó írójának, J. D. Salingernek kezd dolgozni, amikor az őt képviselő irodalmi ügynökségnél lesz titkárnő. „Jerry” nagy ritkán odatelefonál, ami mindig eseményszámba megy, de ezt leszámítva a fiatal lány feladata hangfelvételek legépelése és Salinger rajongói leveleinek megválaszolása – mindig ugyan aszerint a hivatalos, elzárkózó sablon szerint. Mr. Salinger nem kívánja kezelni a saját postáját, ezért a leveleket nem továbbítják neki, nem adja el az adaptációs jogokat, nem tart nyilvános előadásokat és általánosságban mereven elzárkózik mindenfajta interakciótól a művei kapcsán – közben Joannával meg szívesen elcseveg telefonon.

Eközben a lány a rigid főnöke (Sigourney Weaver) tiltása ellenére nem tudja megállni, hogy ne a saját szájíze szerint, őszintén, személyre szabottan válaszoljon a megszállott vagy éppen kétségbeesett levélíróknak.

A 2020-as Berlinálét megnyitó My Salinger Year igaz történeten alapul,

amely inkább irodalomtörténeti anekdotának mondható, semmint a világot megrengető drámának: Joanna Smith Rakoff a saját fiatalkori élményéből írt regényt, ezt adaptálta most vászonra a francia kanadai Philippe Falardeau.

A film Az ördög Pradát visel és a Megbocsátasz valaha? ártatlan kereszteződéseként írható le, amely hasonlóan nagy szívű, mint a rendező legismertebb munkája, a Lazhar tanár úr, de sokkal kevésbé merészkedik mélyre. Fő konfliktusa tulajdonképpen az, hogy Joanna letagadja a főnöke előtt, hogy maga is verselget, azonban egy idő után a lelkiismerete felülkerekedik a munkakedvén. Ezzel Falardeau egy minden művészi ambíciókat, de akár egyéb, szokatlanabb karrierálmokat dédelgető fiatal számára ismerős dilemmát épít be a filmbe – irodalmi ügynökként válassza a biztosabb, ám kevésbé kreatív utat, vagy induljon el az íróvá válás felé, ahol senki nem garantálja a sikert?

A nem túl eredeti, de mégis életszerű probléma másik oldalaként a My Salinger Year az irodalom kevésbé ismert, gazdasági, ipari hátterébe is bepillantást enged, ahol a szerzők érdekeit képviselve kell kihozni belőlük a legjobbat, mindeközben viszont a tényleges művészi értékük és a velük köthető személyes kapcsolatok háttérbe szorulnak –

legalábbis ameddig meg nem jelenik Joanna.

A My Salinger Year azonban nem éri be az íróvá válás vs sztárszerzőként elhallgatás szembeállításával, hanem számtalan mellékszálat, résztémát is felvonultat, azonban ezek közül egyikben sem mélyed el. Így a film kissé szétesik, ráadásul a drámaiságot is hiába keressük benne. Hiába ismerjük meg Joanna költői szárnypróbálgatása és munkahelyi mindennapjai mellett az egyenlőtlen párkapcsolatát, exbarátját, barátnőjét vagy a főnöke magánéletét, ezekből nem bontakozik ki igazi konfliktus, így Falardeau filmje leginkább édes kis semmiségként írható le, amely elsősorban a Margaret Qualleyből áradó bájosságra épít. A villámgyorsan berobbant színésznő extra szimpatikus jelenség, a kapcsolata Sigourney Weaverrel a vásznon pedig telitalálat a talpraesett, jószívű titkárnő és a sokat látott, rideg, kissé cinikus, de korrekt főnök kölcsönös egymásra hatása szép ívet jár be a filmben. Falardeau nagy erénye, hogy szépen egyensúlyban tartja a film hangvételét, sosem válik teátrálissá, közhelyessé, mesterkéltté vagy csöpögőssé.

A My Salinger Year összességében három pillérre építkezik: Joanna karakterére, a 90-es évek nosztalgiára és Salinger kultuszára. A békebeli hangulat a film minden képkockájából árad: a barnás-sárgás színek, az évtizedekkel korábbról ottragadt faburkolatok, az első számítógépek mellett tovább élő postai levelek és írógépek világa ez. Megférnek egymás mellett a lepukkant első albérletek és az elegáns éttermek, szalonok (fel is csendül egy ponton a Moon River),

New York magaskultúrában tobzódó, Woody Allen-es arca ritkán ilyen vonzó a filmvásznon.

Végül pedig természetesen elengedhetetlen a filmhez a valójában csak MacGuffinként funkcionáló Salinger, aki ekkor már harminc éve nem jelent meg a nyilvánosság előtt (és nem is publikált új művet), azonban az ötvenes évektől elképesztő tömegeket mozgatott meg az írásaival, elsősorban A zabhegyezővel (az új fordításban Rozsban a fogó). Salingerről utoljára 2017-ben készült kevéssé innovatív játékfilm Rebel in the Rye címmel, amelyben Nicholas Hoult alakította az outsider írót – ez az élete nagyobb részét lefedte, és főleg a szerkesztőjével való hadakozását, a befutását, magánéleti kudarcait, majd elhallgatását elemezte. A My Salinger Year megközelítése annyiban hasonló, hogy ismét egy objektív, külsődleges tényezőt, szerkesztő helyett ügynökséget helyez az egészen 2010-ig élt szerzővel szembe, és ugyanúgy az elképesztő rajongásról szól, amely évtizedekkel a művek első megjelenése után is övezte.

Salingerre tömegek rezonálnak, és mint kiderült, nemcsak az ötvenes évek fuldokló generációja, hanem későbbiek is – univerzális csömört volt képes megragadni. A Joannához beérkező levelekben tévelygő munkásemberek, zavarodott rajongók, kíváncsi irodalmárok vagy akár gyászoló anya és bukásra álló gimnazista is arról vall, hogy mit jelent számára az író – kis lírai, mágikus realista vonásként pedig a leveleik, majd ők maguk is megelevenednek, beköltöznek Joanna világába. Salinger virtuális közelsége Joannára is hat, hiszen általuk az irodalom ijesztően erős hatásából kap ízelítőt, ő pedig a szívét választva képtelen ellenállni annak, hogy az imádatért cserébe adjon valamit az elvakult rajongóknak mindabból, amit Salinger már nem tud és nem akar megadni nekik.

Joanna így sodródik egyre mélyebbre abba a vonzó és kiszámíthatatlan közegbe, amit irodalomnak hívunk – ezt az ellenállhatatlan, addiktív vonzerőt pedig természetesen könnyedén vonatkoztathatjuk a filmművészetre is.

Avatar

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
[email protected]

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A sorozatok lényege, hogy nincs meghatározott végük… Ezzel vitatkoznánk!

A 2010-es évektől folyamatosan nő a televíziós és streaming sorozatok száma, köztük pedig az előre meghatározott véggel rendelkező egyévados szériák, vagyis a minisorozatok is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Nem tudod mi a különbség antológia-, mini- és limitált széria között? Akkor ez a te videód!

A VLOGtekercs stábja ebben a hónapban a minisorozatok formai jegyeit és történelmét járja körbe. Számos ismert és kevésbé ismert sorozatpéldával azokra a kérdésekre kerestük a választ, hogy miért éri meg a nézőnek minisorozatot nézni és milyen előnyei származhatnak az alkotónak a minisorozat formátumból.

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor

Vágó: Énekes Gábor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya