Kritika

Nagyszínpad vagy kocsmazene? – Frank

Frank
A Soronprfbs [Maggie Gyllenhaal, Michael Fassbender, Domhnall Gleeson, Carla Azar (hátul), François Civil (hátul)]

FrankFrank a Soronprfbs nevű zenekar vezetője. Igen, a Soronprfbsé. Lenny Abrahamson új filmjében helyes művészi magatartásról, lélekeladásról és kompromisszummentességről értekezik felettébb szórakoztató módon.

Művészi tökéletesség vagy népszerűség? Nagyszínpad vagy kocsmazene? Talán minden szélesebb körben népszerűsödni kezdő művész életében felmerülnek a fenti kérdések. De vajon minden esetben eladja-e a lelkét, aki befut? Kompromisszumok nélkül elképzelhetetlen hírnév és karrier? Az ír rendező nem fest túl pozitív képet a témában, de legalább nem borongós, depresszív köntösben tálalja deviáns hősének történetét. Legalábbis nagyrészt.

A Frank ugyanis telis-tele van jobbnál jobb poénokkal, mint például az egyik főszerepet betöltő lúzer billentyűs (Domhnall Gleeson) első klimpírozásai, vagy a szélmentes sivatagban barátja „hamvait” véletlen társaira szóró Frank (Michael Fassbender) bénázása. Ír filmről lévén szó talán furcsa lenne ezt angol humornak nevezni, azonban biztos, hogy legalább annyira fekete, mint az a mélység, amelybe az énekes akarja lökni bandájának tagjait, hogy aztán azok létezésük végpontjára eljutva adják ki magukból a hamisítatlan és eredeti, belülről jövő és nagybetűs Zenét.

Abrahamsonnál finoman szólva nem ritka a kívülállók, társadalom perifériájára akarva-akaratlanul kiszorulók életének bemutatása (már első filmje, az Adam és Paul kezdőképei is egy városszéli sártenger közepén fetrengő drogos párost mutatnak), így nem csoda, hogy Frank és bandája a szó szoros értelmében is hátat fordít a civilizációnak, hogy egy tóparti kis házikóba visszavonulva rögzítsék új lemezüket, melytől a világsikert várják – legalábbis egyesek.

Frank
A Soronprfbs [Maggie Gyllenhaal, Michael Fassbender, Domhnall Gleeson, Carla Azar (hátul), François Civil (hátul)]
A rendkívül vegyes társaság két szószólója – a már említett zongorista, Jon, valamint az igazán elborult, radikálisan elvont művészetet képviselő Clara (Maggie Gyllenhaal) – ugyanis homlokegyenest más irányba terelgetik a banda frontemberének tartott, ám túlérzékenysége és törékeny lelke miatt vezetésre valójában teljesen alkalmatlan Franket. A frissen bekerült Jon mindenképp fel akarja futtatni a szerinte roppant tehetséges és rendkívül egyedi hangzású (és ez utóbbit aligha tagadhatnánk…) együttest, ezért egyfajta önjelölt menedzserként rendszeresen tweetel, titokban rögzített videókat oszt meg az interneten a Soronprfbsről, és nagyközönség előtti fellépési lehetőséget keres.

Clara ezzel szemben folyton titokzatos, ám kétségkívül megnyugtató dolgokat suttog Frank fülébe – illetve Frank állandóan viselt óriásmaszkjának hallógödrébe –, amitől a mentálisan sérült (a maszk is ezért kell neki) frontember még elvontabban kezd művészkedni. De vajon melyiküknek van „igaza”? Vajon melyik irányba billen a mérleg? A film utolsó harmada kizárólag erről szól, ám anélkül, hogy bármiféle poént lelőnék, csak annyit árulhatok el, hogy a poénokat eddigre már jórészt ellőtte a rendező.

A művészlétet firtató örök és feloldhatatlan kérdés tehát továbbra is fennáll, mint ahogy végül a Soronprfbs is túlél minden lelki válságot. Hogy érdemes-e folytatni, arra a film végén végre maszk nélkül is éneklő Frank látványa – itt jegyezném meg, hogy Fassbender a film beharangozásához méltóan tényleg nagyot alakít arcjáték nélkül is – adja meg a választ, de talán nem feltétlen azt a választ, amit elsőre várnánk.

A Frank nem csak azért marad emlékezetes alkotás, mert egy papírmaséfejű fickó a főhőse, vagy mert igaz történet inspirálta (Chris Sievey angol zenész és humorista alteregója volt a Frank Sidebottom névre hallgató maszkos alak), hanem elsősorban azért, mert könnyedén befogadható, humoros formában hozza közel a nagyközönséghez a művészi lélek rezdüléseit.

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás 2010 óta ír cikkeket a Filmtekercsnek, volt rovatvezető és olvasószerkesztő. Specializációja az adaptáció, a sci-fi, a vígjáték és a társadalmi dráma, szívesen ír szerzői, bűnügyi és dokumentumfilmekről is.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya