A Münó, a holdbéli manó igazi megkoronázása a francia animáció évtizedes hagyományainak. Eredeti, látványos és izgalmas – egyszerre jelent kitűnő szórakozást kicsiknek és nagyoknak.
A francia animáció – csakúgy ahogy a francia képregény – mindig is sajátos utakon járt, elég csak olyan filmekre gondoljunk, mint a Vad bolygó, Az idő urai vagy a Belleville randevú. A Münó, a holdbéli manó a közhelyektől terhes animációs filmdömpingben üdítő sziget, ami messze túlmutat egy könnyű másfél órán. A titka abban rejlik, hogy egyszerre táplálkozik a több évezredes mesehagyományból és a modern animációs filmek trendjeiből. Közérthető, ősi szimbólumokat használ – van itt minden: Nap, Hold, gyertyafény és pokolra szállás –, miközben mindvégig szem előtt tartja, mitől működnek napjaink legsikeresebb animációs filmjei. A főhős mintha az Avatarból lépett volna ki, a főgonosz mintha maga lenne az ördög, a cukiság faktor pedig olyan magas, hogy csak a minyonok kelhetnek vele versenyre.
A történet szerint a Föld harmóniáját az őrzők védik. Éppen eljött az idő az újak választására: a Nap örzője a kissé nárcisztikus, de jólelkű Szolar (Omar Sy, magyar hangja a sajnos nagyon is rutinból dolgozó Szabó Győző) lesz, míg a Hold őrzésére Dermesz vár. Az utolsó pillanatban a feladat mégis a szeleburdi Münóra száll (Michael Gregorio, magyar hangja Baráth István), aki hamar el is veszti a Holdat. A zűrzavart kihasználja az egykori őr, a Föld mélyén vulkántitánná lett Nekrosz (Eric Herson–Macarel, magyar hangja Faragó András), és ellopja a Napot, amit mindig is magának akart. A két újdonsült őrző felkeredik, hogy visszaszerezze az égitesteket – segítségükre lesz Tündi, a gyertyalány (Izia Higelin, magyar hangja Csifó Dorina), aki óva inti őket: csakis együtt győzhetik le ellenségüket.
A Münó, a holdbéli manó csodaszép film – mind látványilag, mind mondanivalóját tekintve. Egyetlen percig sem giccses, mégis komoly gondolatokat közvetít a hagyományőrzés, illetve az összefogás fontosságáról, és persze a szeretet erejéről. Érzelmesen, de nem érzelgősen mesél. Ami a képeket illeti, az alkotók nagyszerűen játszanak a hideg és a meleg színek kontrasztjával, illetve a különböző rajzstílusok vegyítésével. Nemcsak az álom és a valóság, de az itt és ott is különböző designokban jelenik meg, a látszólag egyszerűbb figurák is művészi igényességről adnak tanúbizonyságot. S ha már a művészet szóba került: elnézve a Holdtemplom tűlábú fantázialényét, az inspiráció nem lehet kétséges. Az alkotók kihasználják a modern technológiában rejlő minden lehetőséget – a különböző textúrák megjelenítése nem öncélú, az egyes karakterek jellemzésére szolgál: szinte érezzük Szolár kőkeménységét, Tündi lágyságát, a Pókicák pihe-puhaságát. Hát azt hiszem nem kell tovább ragozzam: a Münó, a holdbéli manó az utóbbi évek egyik legcsodálatosabb animációs filmje, amit vétek lenne kihagyni.
