Fesztivál Fókuszban Kritika

Temérdek szépség mögött a világ borzalma – Napszállta

A Napszállta a Saul fia előzményfilmje, amely a századelőig vezeti vissza azt a borzalmat, ami csak évtizedekkel később vált explicitté.

Nemes Jeles Lászlónak elképesztő elvárásokkal kellett szembenéznie, amikor friss Oscar-díjas rendezőként hozzálátott mindössze a második nagyjátékfilmjéhez. Természetes, hogy a világ a Saul fia sikerét, forradalmiságát és mélységét kérte számon látatlanban is a Napszálltán – az új filmet ugyanakkor annyira rejtegették, hogy a világpremier előtt mindössze néhány kép és pár percnyi előzetes volt ismeretes belőle.

Ezekből nem is derült ki, hogy milyen lesz a Napszállta hangulata, stílusa, csupán a történet időpontjából, a rozsdabarna képekből és a rövid szinopszisból lehetett következtetni rájuk. Tévesen. Nemes ugyanis meglepő módon azzal folytatta a Saul fiában megalapozott szerzőiségét, hogy lényegében csinált egy tökéletesen más témájú filmet tökéletesen ugyanazokkal a stíluseszközökkel.

Így a Napszállta egyszerre hatalmas lehetőség és kis visszalépés.

Lehetőség, hiszen bebizonyosodott, hogy a rendező egycsapásra védjeggyé vált módszerei egy gyökeresen más történetben is működnek. A szorosan a főszereplőt követő kamera, a nyugtalanító zörejek és az ezekkel egybeolvadó zene, a lázas bolyongás a labirintusszerű terekben nemcsak a második világháborús lágerekben, hanem 1913 Budapestjén is megállják a helyüket. Ez a film legnagyobb teljesítménye: ahogyan Haneke A fehér szalagban német környezetben tette, úgy a Napszállta gyökeresen átformálja az első világháború előtti Magyarországról, a „boldog békeidőkről” alkotott nosztalgikus képünket.

Budapest itt nem a korzózó hölgyeket, a kávéházi életet vagy a konflisokat jelenti, hanem a külvárosi szennyet, brutális gyilkosságokat, fojtogató utcai tömeget, kopott és kiégett bérházakat. Őrületet, gyászt, bűnt, erőszakot – mindazt, amit a Budapest Noir képtelen volt megjeleníteni tavaly. Ez az a világ, amelybe a gyanútlan, árva Leiter Írisz (Jakab Juli) belecsöppen, amikor állást próbál vállalni szülei egykori kalapszalonjában. Az új tulajdonos, Brill Oszkár (Vlad Ivanov) ugyan hol finoman, hol erőszakosabban próbálja távol tartani a szalontól és a várostól, de Írisz hajthatatlannak bizonyul, maradni akar. Főleg azután, hogy néhány elejtett szóból sejteni kezdi, van egy bátyja, akiről eddig semmit nem tudott.

Napszállta (Sunset)

Leiter Írisz érdekes főhős. Vakmerő, aki néha mégis visszariad a tetteitől és törékeny, aki néha mégis elképesztő erőről tesz tanúbizonyságot. Ez a kettősség teszi igazán dinamikussá és kiszámíthatatlanná a Napszálltát, hiszen sosem tudhatjuk, Írisz meddig mer elmenni a bátyja és egyéb titkok utáni nyomozása során. Miközben a város lassan földi pokollá változik körülötte, Írisz a pillanatnyi impresszióira hagyatkozva szövetkezik, faggatózik, lopakodik, menekül és süllyed egyre mélyebbre a megmagyarázhatatlanban.

Jakab Juli jelenléte, játéka esszenciális eleme a filmnek, ő pedig fantasztikus erővel ábrázolja Íriszt

– az egész vásznat betöltő arcon a legapróbb rezdüléseknek is jelentősége van. Körülötte lassanként leépül a megszokott századfordulós esztétika, hogy az egyre félelmetesebb és bizarrabb háttér átfordítsa a film hangulatát is, de erről elsősorban Írisz tekintete tudósít.

Ehhez a sötétséghez elengedhetetlen Melis László disszonáns zenéje és az ezzel egyenrangú zörejek – a suttogás a legmeghatározóbb. Íriszt folyamatosan félhangos, többszólamú suttogás veszi körül, akárhová is téved, ez az egyszerű megoldás pedig legalább annyira nyomasztó és nyugtalanító atmoszférát teremt, mint a Saul fia lágerjének sokkal borzalmasabb zörejei. Azaz a rendező azokat az eszközöket járatja csúcsra, amelyek a Saul fia esetében stílusteremtőnek számítottak, és azóta filmtörténeti hivatkozási alapokká nemesedtek. Mindez a harmonikus színekkel, nyugodt kameramozgásokkal ellenpontozva egészen egyedi hatást kelt, egyszerre rokonítva a Napszálltát a Saul fiával és az annak előzményfilmjeként számontartott Türelemmel. Egyértelmű tehát, hogy Nemes tovább építette a szerzői életművét.

 

Napszállta (Sunset)

Olyan, mintha Nemes Jeles a hetvenes években uralkodó magyar filmtörténeti irányzat, az esztétizmus sötétebb változatát kínálná: az olyan filmekben, mint a Szindbád vagy a Déryné, hol van? is végig jelen volt az elmúlás és romlás ígérete a fodros ruhák és kalapok mögött, itt azonban ez csak a kiindulópont, ahonnan a film az apokaliptikus pusztulásig jut. „Temérdek szépség mögött a világ borzalma”, hangzik el a kalapokkal kapcsolatban a filmben, és valóban: a Napszállta egy kalapszalon kulisszái között modellezi az önmagát elpusztító civilizációt.

Az ismerős eszközök ezúttal is remekül működnek, ám – és ezért neveztem az azonosságukat kis visszalépésnek – már hiányzik belőlük az újdonság ereje.

Ez a Saul fiával való összevetésében és az új filmen belül is igaz.

Az első felében ugyanis  még mesterműnek tartottam a Napszálltát. Lenyűgözött az ötlet, hogy a Saul fia után, amely megmutatta az emberit az embertelenségben, a Napszállta ugyanazokkal az eszközökkel megmutatja az embertelent a látszólag békés és nyugodt világban. A film ugyanakkor egy idő után túlcsordul, és stíluseszközeiben önismétlővé, hatáskeltésében kiszámíthatóvá válik – ez részben azért történhet meg, mert a történet kézzelfogható, konkrét rétege nem annyira érdekes, mint a metaforikus.

A Napszállta sikerrel bizonyítja a tételt, hogy a későbbi szörnyűségeknek már a századelőn is vastagon megvoltak az előzményei, azaz lebontja azt a képet, amit ezekről az évekről őrzünk. Ezzel párhuzamosan viszont Leiter Írisz személyes története túlságosan talányos marad – ez most egy posztmodern krimi, ami szándékosan elveszejt a nyomozás labirintusában, vagy a századeleji Harcosok klubja, ami a női érvényesülés lehetetlenségét bizonyítja pszichés és/vagy fizikai síkon? Az előbbi megfejtésnek az önismétlő és metaforikus jelleg veszi el az élét, utóbbi pedig túlságosan elkoptatott fordulatnak tűnik 2018-ban. Ez a tanácstalanság jól érezhető a velencei világpremier napjaiban is: egyelőre nem született konszenzus sem a mű értelmezéséről, sem elhelyezéséről a filmművészet térképén.

A cikket, mely a 2018-as Velencei Filmfesztiválon látott vetítés alapján született, a hazai bemutató kapcsán 2018. szeptember 27-én frissítettük.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. gyongyosililla@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..