A Napszállta a Saul fia előzményfilmje, amely a századelőig vezeti vissza azt a borzalmat, ami csak évtizedekkel később vált explicitté.
Nemes Jeles Lászlónak elképesztő elvárásokkal kellett szembenéznie, amikor friss Oscar-díjas rendezőként hozzálátott mindössze a második nagyjátékfilmjéhez. Természetes, hogy a világ a Saul fia sikerét, forradalmiságát és mélységét kérte számon látatlanban is a Napszálltán – az új filmet ugyanakkor annyira rejtegették, hogy a világpremier előtt mindössze néhány kép és pár percnyi előzetes volt ismeretes belőle.
Ezekből nem is derült ki, hogy milyen lesz a Napszállta hangulata, stílusa, csupán a történet időpontjából, a rozsdabarna képekből és a rövid szinopszisból lehetett következtetni rájuk. Tévesen. Nemes ugyanis meglepő módon azzal folytatta a Saul fiában megalapozott szerzőiségét, hogy lényegében csinált egy tökéletesen más témájú filmet tökéletesen ugyanazokkal a stíluseszközökkel.
Így a Napszállta egyszerre hatalmas lehetőség és kis visszalépés.
Lehetőség, hiszen bebizonyosodott, hogy a rendező egycsapásra védjeggyé vált módszerei egy gyökeresen más történetben is működnek. A szorosan a főszereplőt követő kamera, a nyugtalanító zörejek és az ezekkel egybeolvadó zene, a lázas bolyongás a labirintusszerű terekben nemcsak a második világháborús lágerekben, hanem 1913 Budapestjén is megállják a helyüket. Ez a film legnagyobb teljesítménye: ahogyan Haneke A fehér szalagban német környezetben tette, úgy a Napszállta gyökeresen átformálja az első világháború előtti Magyarországról, a „boldog békeidőkről” alkotott nosztalgikus képünket.
Budapest itt nem a korzózó hölgyeket, a kávéházi életet vagy a konflisokat jelenti, hanem a külvárosi szennyet, brutális gyilkosságokat, fojtogató utcai tömeget, kopott és kiégett bérházakat. Őrületet, gyászt, bűnt, erőszakot – mindazt, amit a Budapest Noir képtelen volt megjeleníteni tavaly. Ez az a világ, amelybe a gyanútlan, árva Leiter Írisz (Jakab Juli) belecsöppen, amikor állást próbál vállalni szülei egykori kalapszalonjában. Az új tulajdonos, Brill Oszkár (Vlad Ivanov) ugyan hol finoman, hol erőszakosabban próbálja távol tartani a szalontól és a várostól, de Írisz hajthatatlannak bizonyul, maradni akar. Főleg azután, hogy néhány elejtett szóból sejteni kezdi, van egy bátyja, akiről eddig semmit nem tudott.
Leiter Írisz érdekes főhős. Vakmerő, aki néha mégis visszariad a tetteitől és törékeny, aki néha mégis elképesztő erőről tesz tanúbizonyságot. Ez a kettősség teszi igazán dinamikussá és kiszámíthatatlanná a Napszálltát, hiszen sosem tudhatjuk, Írisz meddig mer elmenni a bátyja és egyéb titkok utáni nyomozása során. Miközben a város lassan földi pokollá változik körülötte, Írisz a pillanatnyi impresszióira hagyatkozva szövetkezik, faggatózik, lopakodik, menekül és süllyed egyre mélyebbre a megmagyarázhatatlanban.
Jakab Juli jelenléte, játéka esszenciális eleme a filmnek, ő pedig fantasztikus erővel ábrázolja Íriszt
– az egész vásznat betöltő arcon a legapróbb rezdüléseknek is jelentősége van. Körülötte lassanként leépül a megszokott századfordulós esztétika, hogy az egyre félelmetesebb és bizarrabb háttér átfordítsa a film hangulatát is, de erről elsősorban Írisz tekintete tudósít.
Ehhez a sötétséghez elengedhetetlen Melis László disszonáns zenéje és az ezzel egyenrangú zörejek – a suttogás a legmeghatározóbb. Íriszt folyamatosan félhangos, többszólamú suttogás veszi körül, akárhová is téved, ez az egyszerű megoldás pedig legalább annyira nyomasztó és nyugtalanító atmoszférát teremt, mint a Saul fia lágerjének sokkal borzalmasabb zörejei. Azaz a rendező azokat az eszközöket járatja csúcsra, amelyek a Saul fia esetében stílusteremtőnek számítottak, és azóta filmtörténeti hivatkozási alapokká nemesedtek. Mindez a harmonikus színekkel, nyugodt kameramozgásokkal ellenpontozva egészen egyedi hatást kelt, egyszerre rokonítva a Napszálltát a Saul fiával és az annak előzményfilmjeként számontartott Türelemmel. Egyértelmű tehát, hogy Nemes tovább építette a szerzői életművét.
Olyan, mintha Nemes Jeles a hetvenes években uralkodó magyar filmtörténeti irányzat, az esztétizmus sötétebb változatát kínálná: az olyan filmekben, mint a Szindbád vagy a Déryné, hol van? is végig jelen volt az elmúlás és romlás ígérete a fodros ruhák és kalapok mögött, itt azonban ez csak a kiindulópont, ahonnan a film az apokaliptikus pusztulásig jut. „Temérdek szépség mögött a világ borzalma”, hangzik el a kalapokkal kapcsolatban a filmben, és valóban: a Napszállta egy kalapszalon kulisszái között modellezi az önmagát elpusztító civilizációt.
Az ismerős eszközök ezúttal is remekül működnek, ám – és ezért neveztem az azonosságukat kis visszalépésnek – már hiányzik belőlük az újdonság ereje.
Ez a Saul fiával való összevetésében és az új filmen belül is igaz.
Az első felében ugyanis még mesterműnek tartottam a Napszálltát. Lenyűgözött az ötlet, hogy a Saul fia után, amely megmutatta az emberit az embertelenségben, a Napszállta ugyanazokkal az eszközökkel megmutatja az embertelent a látszólag békés és nyugodt világban. A film ugyanakkor egy idő után túlcsordul, és stíluseszközeiben önismétlővé, hatáskeltésében kiszámíthatóvá válik – ez részben azért történhet meg, mert a történet kézzelfogható, konkrét rétege nem annyira érdekes, mint a metaforikus.
A Napszállta sikerrel bizonyítja a tételt, hogy a későbbi szörnyűségeknek már a századelőn is vastagon megvoltak az előzményei, azaz lebontja azt a képet, amit ezekről az évekről őrzünk. Ezzel párhuzamosan viszont Leiter Írisz személyes története túlságosan talányos marad – ez most egy posztmodern krimi, ami szándékosan elveszejt a nyomozás labirintusában, vagy a századeleji Harcosok klubja, ami a női érvényesülés lehetetlenségét bizonyítja pszichés és/vagy fizikai síkon? Az előbbi megfejtésnek az önismétlő és metaforikus jelleg veszi el az élét, utóbbi pedig túlságosan elkoptatott fordulatnak tűnik 2018-ban. Ez a tanácstalanság jól érezhető a velencei világpremier napjaiban is: egyelőre nem született konszenzus sem a mű értelmezéséről, sem elhelyezéséről a filmművészet térképén.
A cikket, mely a 2018-as Velencei Filmfesztiválon látott vetítés alapján született, a hazai bemutató kapcsán 2018. szeptember 27-én frissítettük.
