A Nicolas Winding Refn gyakran öncélúságba fulladt korábbi filmjeit követő Neon Démon a hangulatteremtést végre az üzenet szolgálatába állította, hogy bemutassa a modellvilág egymást felzabáló szereplőit. Egyszerre gyomorforgató és szépséges, minimalista és szimbólumokban gazdag – olcsó, de drága.
A tinédzser Jesse (Elle Fanning) Los Angelesbe érkezik, hogy modell legyen. Az ügynökségek és a fotósok egyaránt felfigyelnek rá, jobbnál jobb lehetőségeket kap és sorra üti ki egykor sztár kolléganőit. Hamar fejébe száll azonban a dicsőség, egyre nyíltabban provokálja környezetét, s úgy tűnik, csak a sminkes Ruby (Jena Malone) tart ki mellette. Ez azonban nem az a világ, ahol az ember büntetlenül léphet mások lábára – a falkavezér nemcsak a farkasok között cincálja szét azt, aki a helyére tör.
Olyan, a divatvilágot színes-szagosnak bemutató vígjátékok után, mint a Divatdiktátorok vagy a Zoolander – A trendkívüli, készült pár olyan alkotás is, ami végre felvillantotta a valóságban igencsak kemény szakma árnyoldalait is. A Portfolio, a Gia – Kifutó a semmibe vagy a Garmento kevésbé csillogó képet festett a modellek irigyelt életéről. Legutóbb Mads Matthiesen A modell című filmje engedett bepillantást a kulisszák mögé érdekes párhuzamot adva Refn filmjének – de amíg az előbbi, szintén dán rendező történetének pozitív végkicsengést adott, addig az utóbbi teljesen kiábrándultan mesél a sikerért semmitől sem visszariadó manökenekről.
Refn Cannes-ban kifütyült, mások által meg tapssal ünnepelt filmjéről hamar kiderült, hogy olyan mű, ami senkit sem hagy hidegen. Az ellentmondásos megítélésben az a tény is közrejátszhat, hogy a film bevallottan tiszteleg a giallo műfaja előtt, mely szintén megosztja a mozibarátokat. Ez a jellegzetesen olasz, a ’60-as, ’70-es években virágzó zsáner, mely óriási hatással volt az amerikai slasher kialakulására is, gyakran vegyítette a pszichothriller és a horror elemeit erotikus és misztikus motívumokkal. Refn valóban erősen reflektál a giallóra, ezt azonban nagyon is óvatosan teszi. Bár a film végére eléri, hogy a néző gyomra kavarogjon, még a Csak isten bocsáthat meg szintjén sem vállal be valóban felkavaró szekvenciákat: a legtöbbször csak sejtet, a vért pedig sokkal inkább használja az esztétizálás, mintsem a sokkolás eszközeként.
A sokkhatás így nem elsősorban a vérengző képekből fakad, sokkal inkább a szenvtelenségből, amivel Refn elmeséli Jesse történetét. Mintha egy képes magazint lapozgatnánk. Natasha Braier operatőr kompozíciói egytől egyig a divatmagazinok képanyagait idézik Elle Fanning viaszbabaként való nyitóábrázolásától kezdve a film végefőcíméig. Az általa megteremtett, sokszor valóban neonok uralta képi világ egyenes öröksége Larry Smith mágikus kompozícióinak, melyekkel a Csak isten bocsáthat meg ajándékozott meg minket. A film egyik legerősebb pontja ez a leporellószerű képgyűjtemény, mely hideg reakciója a modellek eltárgyiasulásának. Több kritikus bírálta a szerepek kidolgozatlanságát – én azonban úgy vélem, hogy a valóban vázlatosan felrajzolt karakterek pontosan Refn a divatvilágról alkotott nézetét közvetítik: a modellek egy húspiac árucikkei, személytelenek és lecserélhetők, nincs szükségük csak egy-egy megkülönböztető jellemvonásra. Refn úgy képes csavarni ezen a közhelyes képen, hogy az elvontat konkréttá teszi és hőseit valóban hússá degradálja – élővé vagy holttá, amit csak használni kell.
Refn keveset beszél, szívesebben fejezi ki magát szimbólumokkal, örömmel nyúl mítoszokhoz és vájkál a pszichében. Története nyilvánvaló Narkisszosz parafrázis, melyet minimalista dialógusokkal, teátrális kompozíciókkal, patikamérlegen mért mise-en-scène-nel és effektív képileg megjelenő jelképekkel mesél el. Csakúgy ahogy előző filmjeiben – ki tudná elfeledni Kavinsky a Drive – Gázt! nyitó képsorai alatt szóló Nightcallját – a zene most is kiemelt szerepet kap: a rendezővel most már harmadszor dolgozó Cliff Martinez elektronikus hangsorai borzongató révületbe viszik a nézőt – és remekül szolgálják Refn beteg agyszüleményét.
