Kritika

Nárcisztikus paraflessek – Orion és a Sötétség

orion-and-the-dark-1

Sean Charmatz első önálló rendezése, az Orion és a Sötétség egy már-már patológiai szinten szorongós-túlgondolós kiskamasz történetén keresztül mutatja be, hogy nem kell félni a sötétségtől, meg is lehet szeretni azt.

Az eddig főképp animátorként tevékenykedő Charmatz korábban olyan produkciókban tűnt fel, mint a Spongyabob Kockanadrág vagy a Trollok. Az Orion és a Sötétség alapszituációja ránézésre elég kétdimenziós történetet ígér: kisebb csodának kéne történnie, hogy a film ne oda fusson ki, hogy a saját paráival viaskodó, magának való Orion különböző határfeszegető kalandok hatására végre feloldódik és megtanulja élvezni az életet.

Igen ám, de az Emma Yarlett könyvét alapjául vevő sztorit Charlie Kaufman (Anomalisa, A befejezésen gondolkozom) gyúrta forgatókönyvvé, aki most sem volt rest hozzátenni a saját metanarratív agyzsibbasztását. Mindeközben a történet (pop)kulturális utalások sorával áll elő – ez valahol nem csak Kaufman, de a filmet gyártó DreamWorks stúdió sajátja is egyben.

De csodára így se számítson senki.

orion-and-the-dark-2

A film tehát Orion történetét dolgozza fel, aki a sok-sok rettegése közül – van egy pár, a srác erről naplót is vezet, amelyből rendre előkerülnek az Amélie-t megszégyenítő kreativitással kidolgozott megaláztatások és különböző Darwin-díjra-gyanús balesetek, – leginkább az éjszaka sötétjétől van ki. Itt jön a csavar: egyik este a sötétség fogja magát és manifesztálódik a kis Orion hálószobájában, majd a csak Sötét névre keresztelt lény el is rángatja egy bő 24 órás szemléletformálásra, ahol az éjszaka többi lényével – Alvással, Álmatlansággal, Csenddel, Édes Álommal és Rejtélyes Zajokkal – kiegészülve a fiú végre kikecmereghet saját koponyája börtönéből.

Hősünk persze elsőre izomból elutasítja az egészet – innen is csókoltatom azt, aki kitalálta, hogy a film alapkonfliktusa egy Metallica és egy Iron Maiden szám frontális ütközéséből jöjjön létre –, de ahogy annak lennie kell,

a közösen átélt kalandok hatására Orion és Sötét összebarátkoznak, és a film végén e barátságba kapaszkodva (egy kis rásegítéssel) kölcsönösen mentik meg egymást.

Az Orion és a Sötétség egy ideig egészen ügyesen lavírozik abban a kettősségben, amelyet a Kaufman-féle forgatókönyv és az alapvetően fiatalabb korosztály becélzásának összemixelése jelent, viszont sajnos a végére elveszíti a fókuszt, amit akképp próbál korrigálni, hogy zárlatában teljesen átadja magát Kaufman metanarratív csavarjainak.

orion-and-the-dark-3

A helyzet ugyanis az, hogy egy olyan történettel van dolgunk, amelynek nem egy, hanem három mesélője is van. Az viszonylag hamar kiderül, hogy „valójában” a már felnőtt Orion ad elő egy rögtönzött esti mesét lányának, Hüpátiának, aki egy ponton átvéve a mesélő szerepét édesapjától, aktív szereplőjévé is válik a kisfiú történetének. A film végén érkezik viszont az újabb fordulat: a sztorit már valójában Hüpátia adja elő a fiának (tehát Orion unokájának), Tychónak (igen, az egyébként planetáriumban dolgozó Orion egész családja a csillagászhumor bűvöletében él), ráadásul a sztori zárlatát már Tycho is találja ki.

Azon túl, hogy „nagyon meta” ez a megoldás, segítségével az Orion és a Sötétség szépen le is gyártja az igazolásait az összes lustán kidolgozott ötletére.

Az Orion-estimese gyerekszereplői karakteridegen szavakat használnak és teljesen lehetetlen popkulturális utalásokat tesznek – például Orion a lefekvéstől rettegve előkapja David Foster Wallace Végtelen tréfa című 1100 oldalas regényét és arra kéri a szüleit, hogy olvassák fel neki). Ezt viszont szépen „kimenti” az a metanarratív megoldás, hogy

a néző egy olyan mesét lát, amelyet egy (nem profi) mesélő ad elő a gyerekének, miközben a történetet erősen áthatja a narrátor (felnőtt) személyisége.

Ez érvényesül akkor is, amikor Hüpátia veszi át a gyeplőt. Amikor kislányként átlép a „fantázia” világába, azonnal lejátssza Oriont a színről. Nem csak kompetensebb nála, de az éjszakai lények is azonnal megkedvelik – míg a fiút kezdetben élből elutasították –, majd mind fizikai mind érzelmi szempontból megmenti az elbizonytalanodott-kétségbeesett Oriont. Ez elsőre zavarónak hat, hisz az utóbbi időben hasonló katasztrofális kasztrálásoknak lehettünk tanúi például A Hangya és a Darázs: Kvantumánia vagy a Vaják harmadik évada esetében.

Csak hogy mindenkinek tiszta legyen: nyilván nem az erős-motivált női karakterekkel, hanem a cím/főszereplő elsorvasztásával van ilyenkor probléma.

orion-and-the-dark-4

Az Orion esetében ez szerencsésen jön ki, mert ahogy előbb kifejtettem, a megváltozott mesélő az egész történetre hatással van – hisz azt rajta keresztül, közvetítve látjuk. Viszont a mese úgy oldódik meg – Hüpátia úgy kerül vissza saját jelenébe –, hogy Tycho (Hüpátia fia, Orion unokája) egy időgéppel felbukkan, majd miután lelőnek pár „multidimenzionális időszörnyet”, hazajuttatja a lányt. Ez a műfajváltás és deus-ex lezárás már Tycho költeménye, amely a cselekményt ugyan valóban lekerekíti – a generációkon át írt családi mítosz egy fejezete lezárult, Tycho pedig végre lefekszik aludni – de ezzel

Orion története, a mese, ami köré a film felépült, csak önmagán kívül lel megoldásra.

Emögött a hiányérzet mögött pedig pont a „gyerekmese” és a „kaufmani” forgatókönyv narratív ellentéte feszül: az egész időutazós, Tycho-s katyvasz már az után következik be, hogy az Oriont érintő fő konfliktus feloldódott – Ő túllépett beteges rettegésein, miközben Sötét visszatértével summázzuk, hogy a világ egyensúlya valóban „fény és sötétség”, “éjszaka és nappal” kettőséből tevődik össze. Itt viszont nem kerül pont a sztori végére, hanem egy olyan motiválatlan váltás következik, amitől egyszerűen kiesik ez a zárlat a filmből és egy üres kaufmani stílusgyakorlattá silányítja nem csak ezt a szegmenst, de kicsit a történet egészét is.

orion-and-the-dark-5

Mindezek mellett a filmnek vannak értékes elemei és megoldásai. A filmzene például kiváló. A Kevin Lax – Robert Lydecker párosnak ez volt a második közös projektje (előzőleg a Kung Fu Panda: A sárkánylovag című sorozatban dolgoztak együtt), és az Orion és a Sötétség esetében határozottan kijelenthető, hogy a zene itt korántsem puszta aláfestést biztosít, hanem úgy segíti az élmény (és ezáltal a műalkotás) létrejöttét, hogy közben bővíti-dúsítja is azt. Kifejezetten tetszett, ahogy Sötét témáiban visszaköszönnek olyan zenei megoldások, amelyek erőteljes Philip Glass inspirációt hordoznak magukban (arpeggio-k, fúvósok vagy az Akhnatenben és a Koyaanisqatsiban is használt operás, „effektszerű” énekbetétek), de összességében kijelenthető, hogy

egy rendkívül gazdag és átgondolt zenei anyag készült a filmhez.

A karakterek kidolgozottsága a kaufmann-i mértékkel rendben volt – sérült szereplőink furcsaságai maximum utalások szintjén válnak némiképp világossá, egyébként a befogadóra van bízva minden –, ahogy a sztori igyekezett az „általános” tanulságok mellett „aktuális” kérdésekre is kacsintgatni egy párat. Például a legkínosabb youtubeos bocsánatkérő videókat idézi fel, amikor Orion beszédet intéz az éjszakai lényekhez, hogy kijavítsa Sötét fontosságára tett korábbi becsmérlő szavait, akik ezt félreértve úgy döntenek, hogy éjszaka helyett nappal szeretnének a továbbiakban aktívkodni, hogy Ők is láthatóvá váljanak végre.

Viszont pont a film humorából fakad egy újabb furcsa kettősség, ugyanis bármennyire is igyekszik a történet – egyébként jól – humorosnak mutatkozni, amiközben a film az intellektuális kihíváson felül komoly egzisztencialista problémákat is bevezet, amelyekre aztán nem sikerül érdemben reflektálnia.

De természetesen a film valódi ékköve a német rendezőóriás, Werner Herzog (kétszeres) cameója, aki egyszer Sötét promóvideóját, majd a planetáriumi előadást narrálja. Azt amolyan bónuszként jegyzem meg, hogy aki szeretne repetázni, annak például ezt a kis kedves videót tudom ajánlani a Mestertől.

Az Orion és a Sötétség elérhető a Netflixen.

Gerdesits Pál

Gerdesits Pál 2021-ben szerzett mesterdiplomát az ELTE filmtudomány szakán, jelenleg az ELTE esztétika doktori programjának PhD hallgatója. Elkötelezett szürrealista, Werner Herzog és Jeffrey Lebowski lelkes követője. Állítólag ügyesen gitározik.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!