Van-e jogod kivonulni a társadalomból, és úgy élni, ahogy neked tetszik? A Ne hagyj nyomot! (Leave No Trace) apa-lánya párosa keserű tapasztalatok után találja meg a megoldást a kérdésre.
Debra Granik nem ontja magából a filmeket, eddigi műveiből mégis határozottan körülhatárolható a művészi érdeklődése és a világképe. A Csontodiglan, majd a nagy áttörést hozó A hallgatás törvénye (Winter’s Bone) után a Ne hagyj nyomot! is a leszakadó amerikai régiókban játszódó kálvária, a társadalom peremén élők küzdelmes létének dokumentarista igényű tükrözése (a sorból portréfilmje, a Stray Dog sem lóg ki). Ugyanakkor a Ne hagyj nyomot! egy másik mostanában kibontakozó indie szubzsánerbe is beleillik: a Captain Fantastic és Az üvegpalota után a rendezőnő is egy társadalomból kivonuló családot mutat be.
Bár a Ne hagyj nyomot! érzékenysége és fordulatossága vitathatatlan, lényegében nem tud újat mondani sem a leszakadó régiók, sem a nomád életmód témájában, csupán más hangsúlyokkal megerősíti az eddigi ismereteinket. Granik filmje is egyértelműsíti, hogy azok a szülők, akik ilyen életre kényszerítik a gyereküket, önzők – és ahogy az előző példákban, itt is a gyerek az, aki visszatérne a szorosabb társadalmi keretek közé. „Bennem nem romlott el az, ami benned” – mondja ki a tinédzser Tom a film, és egyben a filmtípus kulcsgondolatát. A veterán katona Will ugyanis a tinédzser lányát bünteti az otthontalansággal azért, mert neki nincs nyugodalma a poszttraumás stressz miatt. A páros egy nemzeti parkban él egy sátorban, ahol többé-kevésbé önellátó életvitelt folytatnak, túlélési gyakorlatokat végeznek. Will és Tom kálváriája akkor kezdődik, amikor egy apró hiba folytán a hatóságok felfedezik a rejtekhelyüket,
és a szociális háló foglyaivá teszik őket.
A Captain Fantastic legfontosabb kérdése az volt, hogy mennyire jó a gyerekeknek az ennyire izolált élet, Az üvegpalotáé pedig az, hogy lehet-e normális felnőttkora a vándoréletet élő, nonkonform családban felnőtt gyereknek. A Ne hagyj nyomot! humor és nosztalgia nélkül firtatja azt, hogy megtalálhatja-e a közös, mindkettőjüknek megfelelő otthonát Will és Tom. A filmben a kívülállás különböző fokozataival találkozunk: a szociális munkások által felügyelt, tökéletesen betagozódó közösségtől egy lakókocsiparkon át a hajléktalanként élő veteránokig, akiknek Will eladja a saját gyógyszereit, hogy pénzhez jusson. A legfontosabb konfliktus pedig abból bontakozik ki, hogy a megismert közösségek között lenne olyan, amelyik Tomnak tetszik, Willnek viszont semmi nem elég nomád, ő egyre csak menekülne tovább a saját démonai elől.
A film másik vetülete a külvilág, elsősorban a hatóságok viszonya a pároshoz. A szögletes paradigmákban gondolkodó (de jószándékú) szociális munkások annak ellenére akarják megmenteni Willt és Tomot, hogy ők nem szorultak rá erre – más megoldást azonban nem tudnak kínálni nekik, mint a betagozódást. Miután „rajtakapják” őket, kiutalnak nekik egy lakást, Tomot iskolába, Willt munkába küldik – miközben nem értik, hogy nem azért éltek a parkban, mert nincs hol lakniuk, hanem mert itt akartak. Pontosabban Will akarta ezt – a film legszebb folyamata Tom ébredező vágya a normalitás iránt, ami hamar ellenállásba ütközik az apja részéről. A Ne hagyj nyomot! szépen ábrázolja Will és Tom apa-lánya kapcsolatát, a mély szeretet és a saját vágyak konfrontálódását,
bár a kérdést csak a fináléban élezi ki.
Részben ezért tűnik kissé céltalannak Debra Granik filmje: sokáig nem egyértelmű, mi lenne a film fő mondanivalója, Tom és Will útjának a tétje. A háttér és karakterek nem elég kidolgozottak ahhoz, hogy átélhető legyen az apa traumatizáltsága, a road movie-kat idéző, epizodikus szerkezet pedig az újabb és újabb kalandokkal elhomályosítja a mélyebb tartalmat. A Sundance-et, Cannes-t és a miskolci CineFestet is megjárt fesztiválfilmet még a starpower sem viszi el a hátán: bár az új-zélandi Thomasin McKenzie és A préri uraiból ismert Ben Foster is tisztességgel helytáll, egyikük sem kirobbanó. Ennek ellenére egyszer érdemes megnézni a Ne hagyj nyomot! című filmet, hiszen ha nem is újítja meg ezt a filmes irányzatot, felhívja a figyelmet a létezésére – és egyúttal a benne artikulált problémák fennállására is.
