Kritika

Akkor is megmentünk, ha nem akarod – Ne hagyj nyomot!

Van-e jogod kivonulni a társadalomból, és úgy élni, ahogy neked tetszik? A Ne hagyj nyomot! (Leave No Trace) apa-lánya párosa keserű tapasztalatok után találja meg a megoldást a kérdésre.

Debra Granik nem ontja magából a filmeket, eddigi műveiből mégis határozottan körülhatárolható a művészi érdeklődése és a világképe. A Csontodiglan, majd a nagy áttörést hozó A hallgatás törvénye (Winter’s Bone) után a Ne hagyj nyomot! is a leszakadó amerikai régiókban játszódó kálvária, a társadalom peremén élők küzdelmes létének dokumentarista igényű tükrözése (a sorból portréfilmje, a Stray Dog sem lóg ki). Ugyanakkor a Ne hagyj nyomot! egy másik mostanában kibontakozó indie szubzsánerbe is beleillik: a Captain Fantastic és Az üvegpalota után a rendezőnő is egy társadalomból kivonuló családot mutat be.

Bár a Ne hagyj nyomot! érzékenysége és fordulatossága vitathatatlan, lényegében nem tud újat mondani sem a leszakadó régiók, sem a nomád életmód témájában, csupán más hangsúlyokkal megerősíti az eddigi ismereteinket. Granik filmje is egyértelműsíti, hogy azok a szülők, akik ilyen életre kényszerítik a gyereküket, önzők – és ahogy az előző példákban, itt is a gyerek az, aki visszatérne a szorosabb társadalmi keretek közé. „Bennem nem romlott el az, ami benned” – mondja ki a tinédzser Tom a film, és egyben a filmtípus kulcsgondolatát. A veterán katona Will ugyanis a tinédzser lányát bünteti az otthontalansággal azért, mert neki nincs nyugodalma a poszttraumás stressz miatt. A páros egy nemzeti parkban él egy sátorban, ahol többé-kevésbé önellátó életvitelt folytatnak, túlélési gyakorlatokat végeznek. Will és Tom kálváriája akkor kezdődik, amikor egy apró hiba folytán a hatóságok felfedezik a rejtekhelyüket,

és a szociális háló foglyaivá teszik őket.

A Captain Fantastic legfontosabb kérdése az volt, hogy mennyire jó a gyerekeknek az ennyire izolált élet, Az üvegpalotáé pedig az, hogy lehet-e normális felnőttkora a vándoréletet élő, nonkonform családban felnőtt gyereknek. A Ne hagyj nyomot! humor és nosztalgia nélkül firtatja azt, hogy megtalálhatja-e a közös, mindkettőjüknek megfelelő otthonát Will és Tom. A filmben a kívülállás különböző fokozataival találkozunk: a szociális munkások által felügyelt, tökéletesen betagozódó közösségtől egy lakókocsiparkon át a hajléktalanként élő veteránokig, akiknek Will eladja a saját gyógyszereit, hogy pénzhez jusson. A legfontosabb konfliktus pedig abból bontakozik ki, hogy a megismert közösségek között lenne olyan, amelyik Tomnak tetszik, Willnek viszont semmi nem elég nomád, ő egyre csak menekülne tovább a saját démonai elől.

A film másik vetülete a külvilág, elsősorban a hatóságok viszonya a pároshoz. A szögletes paradigmákban gondolkodó (de jószándékú) szociális munkások annak ellenére akarják megmenteni Willt és Tomot, hogy ők nem szorultak rá erre – más megoldást azonban nem tudnak kínálni nekik, mint a betagozódást. Miután „rajtakapják” őket, kiutalnak nekik egy lakást, Tomot iskolába, Willt munkába küldik – miközben nem értik, hogy nem azért éltek a parkban, mert nincs hol lakniuk, hanem mert itt akartak. Pontosabban Will akarta ezt – a film legszebb folyamata Tom ébredező vágya a normalitás iránt, ami hamar ellenállásba ütközik az apja részéről. A Ne hagyj nyomot! szépen ábrázolja Will és Tom apa-lánya kapcsolatát, a mély szeretet és a saját vágyak konfrontálódását,

bár a kérdést csak a fináléban élezi ki.

Részben ezért tűnik kissé céltalannak Debra Granik filmje: sokáig nem egyértelmű, mi lenne a film fő mondanivalója, Tom és Will útjának a tétje. A háttér és karakterek nem elég kidolgozottak ahhoz, hogy átélhető legyen az apa traumatizáltsága, a road movie-kat idéző, epizodikus szerkezet pedig az újabb és újabb kalandokkal elhomályosítja a mélyebb tartalmat. A Sundance-et, Cannes-t és a miskolci CineFestet is megjárt fesztiválfilmet még a starpower sem viszi el a hátán: bár az új-zélandi Thomasin McKenzie és A préri uraiból ismert Ben Foster is tisztességgel helytáll, egyikük sem kirobbanó. Ennek ellenére egyszer érdemes megnézni a Ne hagyj nyomot! című filmet, hiszen ha nem is újítja meg ezt a filmes irányzatot, felhívja a figyelmet a létezésére – és egyúttal a benne artikulált problémák fennállására is.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
[email protected]

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya