Van-e jogod kivonulni a társadalomból, és úgy élni, ahogy neked tetszik? A Ne hagyj nyomot! (Leave No Trace) apa-lánya párosa keserű tapasztalatok után találja meg a megoldást a kérdésre.
Debra Granik nem ontja magából a filmeket, eddigi műveiből mégis határozottan körülhatárolható a művészi érdeklődése és a világképe. A Csontodiglan, majd a nagy áttörést hozó A hallgatás törvénye (Winter’s Bone) után a Ne hagyj nyomot! is a leszakadó amerikai régiókban játszódó kálvária, a társadalom peremén élők küzdelmes létének dokumentarista igényű tükrözése (a sorból portréfilmje, a Stray Dog sem lóg ki). Ugyanakkor a Ne hagyj nyomot! egy másik mostanában kibontakozó indie szubzsánerbe is beleillik: a Captain Fantastic és Az üvegpalota után a rendezőnő is egy társadalomból kivonuló családot mutat be.
Bár a Ne hagyj nyomot! érzékenysége és fordulatossága vitathatatlan, lényegében nem tud újat mondani sem a leszakadó régiók, sem a nomád életmód témájában, csupán más hangsúlyokkal megerősíti az eddigi ismereteinket. Granik filmje is egyértelműsíti, hogy azok a szülők, akik ilyen életre kényszerítik a gyereküket, önzők – és ahogy az előző példákban, itt is a gyerek az, aki visszatérne a szorosabb társadalmi keretek közé. „Bennem nem romlott el az, ami benned” – mondja ki a tinédzser Tom a film, és egyben a filmtípus kulcsgondolatát. A veterán katona Will ugyanis a tinédzser lányát bünteti az otthontalansággal azért, mert neki nincs nyugodalma a poszttraumás stressz miatt. A páros egy nemzeti parkban él egy sátorban, ahol többé-kevésbé önellátó életvitelt folytatnak, túlélési gyakorlatokat végeznek. Will és Tom kálváriája akkor kezdődik, amikor egy apró hiba folytán a hatóságok felfedezik a rejtekhelyüket,
és a szociális háló foglyaivá teszik őket.
bár a kérdést csak a fináléban élezi ki.
Részben ezért tűnik kissé céltalannak Debra Granik filmje: sokáig nem egyértelmű, mi lenne a film fő mondanivalója, Tom és Will útjának a tétje. A háttér és karakterek nem elég kidolgozottak ahhoz, hogy átélhető legyen az apa traumatizáltsága, a road movie-kat idéző, epizodikus szerkezet pedig az újabb és újabb kalandokkal elhomályosítja a mélyebb tartalmat. A Sundance-et, Cannes-t és a miskolci CineFestet is megjárt fesztiválfilmet még a starpower sem viszi el a hátán: bár az új-zélandi Thomasin McKenzie és A préri uraiból ismert Ben Foster is tisztességgel helytáll, egyikük sem kirobbanó. Ennek ellenére egyszer érdemes megnézni a Ne hagyj nyomot! című filmet, hiszen ha nem is újítja meg ezt a filmes irányzatot, felhívja a figyelmet a létezésére – és egyúttal a benne artikulált problémák fennállására is.