Kritika

Felkészülés a lehetetlenre – Ne küldj el

A karrierjét gyerekszínészként kezdő, néhány éve író-rendezőként is alkotó Hannah Marks munkáiban családi, párkapcsolati és személyes kríziseket, konfliktusokat dolgoz fel finom humorral. Harmadik nagyjátékfilmje, a korábbiaknál érzelmesebb hangulatú Ne küldj el (Don’t Make Me Go) egy hosszú búcsúzás története, középpontban egy szoros apa-lánya kapcsolattal.

Max Park (John Cho) egyedül neveli tinédzser lányát, Wally-t (Mia Isaac), aki csecsemőkora óta nem látta édesanyját. Miután a férfi megtudja, hogy rákos, és az orvos szerint maximum egy éve van hátra, eldönti, hogy a tinédzsert – akivel jó viszonyuk ellenére mostanában kevésbé értik meg egymást – újraegyesíti anyjával. Közös utazásra indulnak Amerikán át, azonban útjuk valódi célját és betegségét a férfi nem fedi fel gyermeke előtt.

A kettejük között húzódó titok mellett az új helyszínek és helyzetek is bizonytalanságot keltenek, ugyanakkor hozzá is segíti a két, egyébként sematikus karaktert, a lázadó tinit és a szabálykövető apukát, hogy egy ponton megtalálják a közös hangot és beszélni tudjanak olyan dolgokról, amikről korábban soha. Ahogyan egyre jobban megnyílnak egymás előtt, úgy szakad fel sok minden a múltból és vált ki egyre hevesebb reakciókat mind a két oldalon.

Egy road movie-ban az út maga, illetve az utazás során feltáruló tájak szimbolikája izgalmas jelentéseket tud hordozni magában. Például Chloé Zhao A nomádok földjében a gyászfeldolgozást, vagy Hamagucsi Rjúszuke Vezess helyettem című filmjében a bűntudatot és a másokkal való összekapcsolódást.

Hannah Marks filmjében a karaktereket az út során szerzett közös tapasztalataik és felszínre kerülő emlékeik formálják.

Így kerülnek például fókuszba Wally problémái is tinédzserként, az utazás részben az ő felnövéstörténeteként is értelmezhető.

Egy ilyen érzékeny és nehéz témáról nehéz klisék nélkül beszélni. Szemben az Édesek és mostohákkal (Julia Roberts és Susan Sarandon csodás alakításával) vagy Az örökbeadás szívszorító apa-fia történetével, amelyben egy halálos beteg, egyedülálló apuka keres új szülőket kisfiának, a Ne küldj el inkább az ismerősre, a kiszámíthatóra játszik. Az érzelmeket középpontba helyező filmben minden egyben van, mégis a Vera Herbert (Rólunk szól) által jegyzett forgatókönyv és Hannah Marks rendezése nehezen lép át a kliséken, vagy forgatja ki azokat. Ilyen például a hullócsillag-nézés egy texasi helyszínen, vagy a karaoke-bárban játszódó jelenet, ami egyet jelent a komfortzónából való kilépéssel, a vágyak szabadjára engedésével.

A Don’t Make Me Go alkotói mégis akartak csavarni egyet a sztorin,

erről szól például a hatásvadász nyitójelenet, de leginkább a váratlan, meglepő fordulat a befejezésben, ami végül egészen más irányba viszi el a filmet, mint amit előtte felépítettek, ez pedig nem válik az előnyére.

Mi sem bizonyítja jobban azt, hogy a sztori középpontjában egyes karakterek helyett maga az apa-lánya kapcsolat áll, hogy Max és Wally ugyanannyira tekinthetők főhősnek. Ugyan Wally narrációja keretezi a filmet, de emellett a cselekmény során mindkettőjük szemszöge meghatározó lesz.

A film két biztos pontja a párost megformáló színészek, John Cho (Star Trek-filmek, Cowboy Bebop – Csillagközi fejvadászok) és az első nagyjátékfilmes szerepét alakító Mia Isaac, akik együtt remek, hiteles apa-lánya párost alkotnak. Cho szeretettel teli, de szigorú apafigurájának tekintetében ott van a folyamatos aggódás, Mia Isaac pedig saját korosztálya problémáival küzd meg a filmben, miközben Wally-ként óriási érzelmi hullámvasúton megy keresztül.

Hannah Marks (színészként többek között: Felvéve, Dirk Gently’s Holistic Detective Agency) új rendezése kapcsán elmondta, hogy személyes kötődése van a történethez, ugyanis a rák az ő családját is érintette. Elsőfilmjében, az After Everything-ben is központi helyet kap a betegség, ám ott a fiatal Elliot (Jeremy Allen White) küzd vele. A két munkában hasonló motívum, hogy mind Max, mind Elliot családjukon kívül is támogatásra lelnek a betegségükben.

Bár a Ne küldj el fontos mondanivalója és jó színészei ellenére sem lesz átlag feletti, az élet kiszámíthatatlanságáról szóló családi filmként segíthet a traumafeldolgozásban azoknak, akik hasonló nehézségekkel küzdenek, vagy küzdöttek az életben.

Kalmár Lalita

Kalmár Lalita az ELTE bölcsészkarán végzett filmszakon, majd később filmírást tanult a METU művészeti karának mesterszakán. Írt kisjátékfilmet, sorozatot, dolgozott színészekkel filmben és színházban egyaránt, a filmkészítés gyakorlatába is belelátott. Szakdolgozatában a bollywoodi film műfaji sokszínűségét vizsgálta, emellett nagy rajongója a szerzői filmnek, illetve a szerzői életutak feltérképezésének.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!