Kritika

Ne veszítsd el a fejed! – Örökség

Azt mondják, az Örökség az év egyik legmeglepőbb horror filmje. Nos, ez helytálló, mégis félrevezető. Ari Aster első filmjében ugyanis a családi dráma kibontása a vezető elv. Csakhogy ki a fene akar ilyen dolgokkal szembesülni?

Sokat elárul erről a kettősségről a rendező egyik nyilatkozata, ahol is megkérdezik tőle, hogy mely horror film rendezők inspirálták leginkább? Ari Aster pedig Ingmar Bergmant említi! Egészen konkrétan a Suttogások és sikolyok című filmjét. Nem kérdés, hogy Bergman nagy adag horrort generál ezzel az alkotásával, de a Suttogások és sikolyok akkor sem egy horrorfilm, kizárólag a lélek horrorja. Ebben pedig mestere követője Ari Aster, hozza a horror elemeket, nagy élvezettel elhelyezgeti őket, de a film ezen eggyel túl kezd igazán érdekes lenni.

Már a film nyitó szituációja is rengeteget elárul a szereplők dinamikájáról (és tulajdonképpen a film kimeneteléről is). A Graham család a nagymama, Ellen temetésére indul, gyászolja lánya, Annie (Toni Collette), két unokája, Peter (Alex Wolff) és Charlie (Milly Shapiro), illetve a veje, Steve (Gabriel Byrne) Vagyis az Örökség kulcsfigurájával nem találkozunk, minden, amit megtudunk róla, a többiek szűrőjén keresztül történik. Így amikor Annie arról nyilatkozik, hogy Ellen – egyszerűsítsük le – nem volt egy könnyű eset, majd később, hogy testvére Ellent hibáztatva lett öngyilkos, még nem tudjuk, ki mennyire őrült, hiszen Annie maga sem tűnik a stabilitás hősasszonyának. Ez a hiány az egyik fő forrása a film feszültségének.

A hiány a családon belüli kommunikációban is megjelenik. Például senki nem reflektál egy árva szóval sem arra, hogy a kisebbik gyermek, Charlie mennyire furcsa. Nemcsak a torz arca, szenvtelen viselkedése és rezzenéstelen nézése miatt, szörnyszerű kreálmányai, a világot retardáltként leképező rajzai is árulkodó jelek.

Emellett az apa, mint amolyan érzelmi nagykövet, sorra látogatja a ház helyszíneit, ugyanis a szereplők mintha a saját tereikhez lennének kötve, melyből nem tudnak kilépni.

Ha a tereket szimbolikusan értjük, akkor bátran kimondhatjuk, sorsukhoz.

És hogy az Örökség mennyire erőteljesen kommunikál a helyszínekkel, ahhoz még mindig elég a nyitó jelenetet elemezni. Először Charlie kis fabunkerére mered a kamera a ház ablakán keresztül, majd átsiklik a tekintet Annie építette makett házbelsőkre, melynek egyike nagyfia, Peter szobáját ábrázolja, ahol Peter éppen alszik. Ám ekkor belép az apja – már hogy valójában! –, hogy felébressze.

A kint-bent játéka, ami a megfigyeltség érzetét kelti, egyben a valótlan és valós kérdését is magával hozza, hiszen vannak dolgok, amik megtörténnek a filmben, vannak, amik alvajárás közben, és vannak, amik a szereplők álmaiban.

Talán a film egyik legőszintébb pillanata, amikor Annie és Peter valóban beszélnek a köztük feszülő anya-fia érzésekről, álombeli pillanatok.

Akkor ez most megtörténtnek számít?

A film másik erős dramaturgiai eleme – a hiány mellett – a váratlan. Az Örökség annyira kényelmetlen érzést áraszt az első pillanattól, hogy szinte várjuk a felszabadító erejű tragédia bekövetkeztét, ám ami, ahogy és amikor történik, az igazi sokkhatással bír. Tulajdonképpen innen veszi kezdetét a film második egysége, egy sokkal nyíltabban felvállalt horrorsztori, mely a józan észen és logikán túlmutat, s ahol mindenki sorban eszét és fejét veszti.

Ám könnyű kibúvó lenne, ha az Örökség pusztán az okkultizmus erejéről szólna. Sokkal inkább arról a kapocsról fest reménytelen képet, mely a család tagjait összeköti. Rémisztő, hogy a nagymama motivációja az utódnemzés terén tulajdonképpen saját magának, saját akaratának átörökítése. S akármennyire is lázadozik Annie, még a teljesen józan és jólelkű férje sem tudja kimozdítani ebből az öröklődésből. Ugyan megpróbál szembemenni, végül a megfelelési kényszer lehetetlenné teszi saját döntéseinek kibontakoztatását. Minden, ami történik, azt ő maga követi el, mégis rendkívül determináltnak érződik végig ez a családi béklyó.

Eddig ezek 2018 legjobb filmjei

Kollégám szerint a film „hibátlan látlelet a 2010-es évek kollektív traumájáról, a mindenkit átható szorongásról, amit – embere válogatja – a terrorizmus, a migránsválság, a Brexittel látványosan megingott európai öntudat vagy éppen Donald Trump kelt.” Ez kétségtelenül egy lehetséges válasz arra, hogy miért horrorfilm formájában fejezi ki magát Ari Aster (és sokan mások). Ám érdekes a film történelemábrázolását is feleleveníteni. Az átlagkamasz Peter a történelemórán annyira belemerül saját drámájába, hogy a múlt eseményei borzasztó jelentéktelennek tűnnek. Ráadásul a tragédiájához társakat sem talál. A társadalom, vagyis az osztálytársak mint alig létező díszletek ülnek körülötte, a megértés szikrányi lehetősége nélkül. A rendező mintha ezzel is a család jelentőségét sulykolná a filmjével.

Összességében az Örökségről kijelenthetjük, hogy kegyetlen és dermesztő alkotás. Egy nagy adag stresszt hagy maga után, amivel kezdeni kell valamit. Ám mindenképpen egy kifinomult, jelentésrétegekben gazdag munkáról van szó. Egy nézői komment úgy foglalta össze, hogy kellemetlen és cseppet sem izgalmas, érdekes vagy szórakoztató horror. Ez így van. Az adrenalinigényt nem elégíti ki, de ha a hullámvasút helyett valaki beülne egy szofisztikált gyomorszájon rúgásra, az Örökség erősen ajánlott film.

Keller Mirella

Keller Mirella az ELTE Filmelmélet és filmtörténet, illetve Magyar nyelv és irodalom szakán végzett. Jelenleg a Nyelvtudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója. 2008 óta publikál filmes cikkeket, 2010 óta a Filmtekercs.hu szerzője.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com