Kritika

Nem fog fájni, de pozitív mellékhatása sincs – Crisis

Crisis

Rendkívül fontos témáról, az opiátválságról próbál meg összetetten beszélni a Crisis, amihez olyan nagy neveket sikerült megszerezni, mint Gary Oldman, Armie Hammer vagy Evangeline Lilly. De ettől még nem lett se igazán emlékezetes, se igazán izgalmas a film.

Az amerikai opiátválság nincs igazán szem előtt hazánkban, pedig a fogalom az utóbbi évek egyik legnagyobb, észak-amerikai társadalmi válságára utal. A probléma középpontjában a legálisan forgalmazott, opioid alapú fájdalomcsillapító-gyógyszerek állnak. Ezek a készítmények rengeteget segítettek a fájdalmaktól szenvedő betegeknek, ugyanakkor erős függőséget okoznak, amelynek jelentőségét a gyártócégek rendre eltusolják. Holott jól szituált felnőttek százezrei, illetve a gyógyszereket megtaláló gyerekek tízezrei váltak függővé az utóbbi néhány esztendőben.

Többen haltak meg az elmúlt két évben az Egyesült Államokban az opiátválság következményeként, mint a vietnámi háborúban –

hangsúlyozza a Crisis a stáblista előtti feliratokban. Története a válságot három irányból mutatja be. Az egyik szálon egy beépített rendőr (Armie Hammer) sorsát követjük, aki a montreali örmény maffiát próbálja lebuktatni. Drogfüggő húga (Lily-Rose Depp) azonban eltereli a figyelmét az ügyről. Eközben Dr. Tyrone Brower (Gary Oldman) a helyi egyetemen kutatja a bevezetés előtt álló egyik új gyógyszer hatásait. A kutatások első pillantásra nagyon ígéretesnek tűnnek – ez lenne az első fájdalomcsillapító, ami nem okoz függőséget –, azonban az egerekkel végzett teszteknél kiderül, hogy ez csak az első hét napon igaz, a nyolcadik napon brutális függőség alakul ki. A gyógyszercég azonban nem akar már visszalépni. A harmadik szálon egy kigyógyult, gyógyszerfüggő építész történetét követjük. Claire (Evangeline Lilly) élete újra felívelő pályán mozog egészen addig, amíg 16 éves fia meghal. A halál okaként először gyógyszer-túladagolást állapítanak meg, később azonban kiderül, hogy erőszak okozta a fiú életének végét.

Crisis

Ahogy az a történet felvázolásából kitűnik, a Crisis megközelítésmódja a témáról való véleményformáláshoz a perspektívák megsokszorozása. Mindegyik szálon van egy plusz elem, ami látszólag árnyalja a főszálat: a rendőrnél a drogfüggő testvér, az anyánál a gyógyszerfüggő múlt, míg a professzor esetében egy múltban elkövetett szexuális zaklatás. Sajnos azonban ezeket az árnyalásokat inkább dramaturgiai funkciók vezénylik, semmint a téma komplexitásának bemutatása. Ha az utóbbi lett volna a cél, akkor többet tudtunk volna meg pl. a függővé válás körülményeiről az anya és a húg esetében. Valójában azonban csak a karakterek eltökéltségéhez nyújt motivációs hátteret a három különböző mellékszál.

Valójában ez az a pont, ahol a Crisis egyértelműen elhasal.

Egyszerűen nem tud eleget vagy újat mondani a témájáról, legalábbis azok számára, akik valamelyest képben vannak a helyzettel. A célja mindenképp elismerésre méltó, hiszen még mindig nagyon kevesen vannak tudatában a fájdalomcsillapítók kockázatának. Ebből a szempontból fontos film a Crisis. De attól még nem jó. Nem jó, mert az az állítása, hogy ennek a történetnek csak káros hatása van (ezt az állítást egyetlen pillanatban kérdőjelezi meg a film, amikor a professzor a játékidő vége felé leül tárgyalni a gyógyszergyárral). Márpedig a valóság ennél, mint mindig, jóval árnyaltabb.

Crisis

A Crisis műfaji előzményei között számos jó példát találunk egy társadalmi probléma összetett ábrázolására. Steven Soderbergh egy korai filmjében, a Trafficben képes volt több nézőpontból bemutatni egy bonyolult társadalmi válságot – érdekes módon egy évtizeddel később a rendező ezt nem tudta megismételni a Mellékhatásokkal, amikor épp a gyógyszeripart próbálta leleplezni. De a komplexitás hiányánál is fájóbb problémája a Crisisnek, hogy nem mutatja be a függőség kialakulását – holott erőteljes mintaként ott állt volna Ellen Burstyn szála a Rekviem egy álomért című filmben. Persze Darren Aronofsky talán túlságosan hatásvadász módon közelítette meg a témát, de ezzel legalább jobban bevonta a nézőt a probléma súlyosságába. Talán szándékosan kerülte a Crisis hatásvadászatot, de valószínűbb, hogy elszalasztott lehetőségről beszélünk, nem pedig tudatos rendezői döntésről.

Ezek a hiányosságok azért fontosak, mert a háromszálú történet habarcsa az opiátválság (az egyik szál például semmilyen más módon nem kapcsolódik a másik kettőhöz). Ezáltal pedig hiába aránylag érdekesek az egyes szálak külön-külön, összességében mégsem működik a film, ami leginkább abban mutatkozik meg, hogy a Crisis unalmasnak hat a téma viszonylagos újszerűsége ellenére is. Nicholas Jareczki rendezőnek ez a második filmje (az első a feledés süllyesztőjébe került Végzetes hazugságok volt), és ez a viszonylagos tapasztalatlanság inkább a szerzői jegyek hiányában mutatkozik meg. Nincs semmi, amitől emlékezetes lenne a Crisis. Vélhetően nem fog fájni a megnézése, de pár hét múlva valószínűleg nagyon kevesen fognak emlékezni rá.

 

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés