Mindenki különbözőképpen dolgozza fel életének válságait. A Férfiak fecskében hősei például úgy állnak bosszút az élet értelmetlenségén, hogy úszónadrágot ragadnak és táncra perdülnek a medencében.
A Férfiak fecskében története a Men Who Swim (2010) című dokumentumfilmet vette alapul, ami egy olyan negyvenes férfiakból álló szinkronúszócsapatot követ nyomon, akik a mindennapi stresszt látványos vízalatti koreográfiák végrehajtásával vezetik le. A valós történet ihlette játékfilm főhőse a kiégett könyvelő Eric (Rob Brydon), akivel igazából nem történik semmi tragikus, de mivel nem elégedett az életével, túlkompenzálásként úgy csinál, mintha a felesége lenne az, aki szabotálni akarja a házasságukat. Egyetlen menedékének az uszodát tekinti, ahol találkozik egy csapat középkorú férfival, akik különböző formációkban próbálnak lebegni a vízen, többnyire sikertelenül.
Eric a koreográfiákhoz felhasználható matektudása és úszóképessége miatt bekerül a férfiakból álló szinkronúszó csapatba, és az új szenvedélye segítséget nyújt ahhoz, hogy más színben kezdje látni a világot. A filmet alaphelyzete azért emeli ki a megszokott sportfilmek közül, mert a szinkronúszás a köztudatban női sportnak számít, és mint tudjuk, ha valami „női” dolog, abból az következik, hogy egy férfi számára csak degradáló lehet.
Pontosan ebből az elavult és buta hozzáállásból űz gúnyt a film, aminek hősei egy pillanatig sem érzik kínosnak azt, hogy együtt úszkálnak egy rakat másik úszónadrágos férfival.
Oliver Parker filmje nem arra fókuszál, hogy a társadalom szemében mennyire elfogadhatatlan egy középkorú férfiakból álló úszócsapat, helyette klasszikus sportfilmként működik, amiben az esélytelenek egyszer csak lehetőséget kapnak a kiugrásra (ebben a filmben ez a milánói világbajnokság); majd pörgős zenére vágott montázsokban edzenek kőkeményen; közben a csapattagok magánéleti problémái majdnem szabotálják a versenyen való részvételt; de a végén sikerül bebizonyítaniuk maguknak és a világnak, hogy mennyit érnek.
Persze azért a film nem csinál úgy, mintha a mai világ egy tökéletesen elfogadó hely lenne, ahol az emberek már rég túlléptek az olyan tévképzeteken, hogy a „női” sport meleget farag a férfiakból. Amikor Eric fia megtudja, hogy apja szinkronúszó lett, azt hiszi, a férfi így akar coming outolni, mire Eric ezt feleli: „Nem lettem meleg, csak boldog vagyok.” Ez az egy mondat elég jól összefoglalja a film egyszerű, de ettől még nem kevésbé fontos üzenetét.
A Férfiak fecskében rávilágít arra, hogy a különböző frusztrációkra és az egzisztenciális válságra a „férfias” agresszió és önpusztítás helyett léteznek hatékonyabb megoldások is. Például csatlakozhatunk egy támogató közösséghez, akik segítenek legyőzni a komplexusainkat és emellett még a művészi kiteljesedéshez is teret adnak. A férfibarátságok szépségét is megmutatja a film, az érzelmi támogatásra és a közös csipkelődésekre helyezve a hangsúlyt.
Bár üzenete miatt nehéz lenne haragudni a filmre, ez még korántsem jelenti azt, hogy hibátlan.
Szokatlanul egyenletlen a rendezés és a vágás színvonala, emiatt kifejezetten furcsa érzés nézni a filmet. Rengeteg szöveges és vizuális poén nem működik a rossz tempó miatt, viszont van benne egy-két tényleg emlékezetes, precízen felépített filmes pillanat is. Nüansznyi mértékben elcsúszott jeleneteken bukik el az egyébként rengeteg potenciállal rendelkező és jószándékú film.
Pedig majdnem sikerült olyan happy enddel zárni a filmet, ami kitörölte volna a negatívabb élményeket, de a rendező nem a csapat világbajnoki szereplését, hanem Eric házasságának megmentését tette meg a film csúcspontjává. Ez már csak azért is volt rossz ötlet, mert a film legnagyobb pozitívuma a szinkronúszó csapat dinamikája, legnagyobb negatívuma pedig Eric és vele együtt minden, ami a magánéletével kapcsolatos. Ha nem veszünk tudomást az Eric kapuzárási pánikjáról szóló első tíz-húsz percről és a verseny utáni utolsó ötről, egy egész pofásan összerakott sportfilmet kapunk.
