Kritika

Élve temetni veszélyes – Nem vagyok sorozatgyilkos

Nem vagyok sorozatgyilkos

Noha napjainkban játszódik, mégis valahogy régies a Nem vagyok sorozatgyilkos, de nem azért, mert Hitchcock utánérzést hagy maga után. A tét is más: nem a sorozatgyilkos kiléte, lebukása vagy legyőzése, az őt követő fiú sorsa a kérdés.

Nehéz megérteni, miért rajonganak az emberek a sorozatgyilkosokért. A Mindhunterből tökéletesen kiderül, mikor és hogyan terjedt el a gyilkosság ezen formája, és a Netflixes sorozatból az is kitűnik, hogy már az elsők között hírhedtté vált gyilkosoknak is temérdek rajongója volt. Mára pedig mintha minden korábbinál többet foglalkoznának velük a filmkészítők, ráadásul a korábbi kereteket kifeszítve – gondoljunk csak Lars von Trier önazonos filmjére, a hazánkban még be nem mutatott A ház, amit Jack épített-re, amelyben a saját frusztrációját vezeti le az ellentmondásos dán rendező!

A ház, amit Jack épített, Mindhunter, Zodiákus, Dexter, Hetedik… haladunk sorban időrendben visszafelé a sorozatgyilkosos filmek világában, és valahogy mindegyikhez kapcsolódik a Nem vagyok sorozatgyilkos. Főhőse egy kisvárosi fiatal felnőtt, John (Max Records), akit a pszichológusa szociopatának, de menthetőnek diagnosztizál. A fiú azonban egyszerűen meg van győződve róla, hogy ő sorozatgyilkos – vagy legalábbis egyszer az lesz belőle. A családi háttere mindenképp erre predesztinálja – nem azért, mert csonka családban nő fel, hanem mert egy családi temetkezési vállalkozásban dolgozik mint hullatisztító (főhajtás egy másik irányba: Sírhant művek).

Nem vagyok sorozatgyilkos

A helyzetet bonyolítja, hogy az amerikai középnyugat egyik északi államában elnyúló kisvárosban valóban él egy sorozatgyilkos, aki az utóbbi időben egészen aktívvá vált. John szokatlan módon, de nem szexuális értelemben vonzódik az elkövetőhöz, követi, végül fel is deríti a kilétét. Az események középpontjában ettől kezdve a gyilkos és a követője közötti kapcsolat áll. Emiatt rendhagyó a Nem vagyok sorozatgyilkos: a feszültség forrása nem az, hogy ki a tettes, vagy hogy ő mikor bukik el. A rejtély az: vajon John tényleg gyilkos lesz?

A tét az ő sorsa, személyisége. A háttérben pedig végig ott lebeg a kérdés: vajon mi tesz egy embert sorozatgyilkossá? Vajon ez egy előre predesztinált sors? Vajon így születik valaki vagy a társadalom teszi azzá? Ezek a kérdések jellemzően visszatérnek minden sorozatgyilkosos thrillerben, itt azonban csavartak egyet rajta a készítők, előbb az eredeti regényt író Dan Wells, majd az ő művét adaptáló Billy O’Brien rendező. Az író azzal, hogy egy zavart tinit állított középpontba, a rendező pedig azzal, hogy az egészet múlt századi filmek hangulatával itatta át.

Kamerales, Hátsó ablak: valójában ez a két, ötvenes-hatvanas évekbeli thriller az, amire a leginkább emlékeztet a Nem vagyok sorozatgyilkos.

Az előbbire nemcsak azáltal, hogy egy pszichológus is belebonyolódik az eseményekben, hanem azzal is, hogy az operatőr rendre közeli képeket mutat Johnról, miközben a fiú a gyilkost nézi. Ez a beállítás különösen furcsa, hiszen az izgalom ott van, ahova a főhős tekint, ez a történet azonban nem a tettesről szól. A Hátsó ablakkal sem csak az adja a párhuzamot, hogy John az ablakából rálát a gyilkos házára. Sokkal inkább a motiváció, ami Hitchcock filmjében is végig kettős volt: vajon Jeff nem csak egy jó fotót szeretne a gyilkosról? A rejtély ezúttal is az indíték, de nem a gyilkosé, hanem a fiúé: miért követi a tettest, miért nem buktatja le? Valójában mit akar tőle?

Nem vagyok sorozatgyilkos

Nagy kár, hogy a rendező nem olyan bátor, mint Michael Powell és nem olyan határozott, mint Alfred Hitchcock: a film második felére enged a kor követelményeinek, a végére pedig teljesen megbillen. A Nem vagyok sorozatgyilkos kissé laposan indul, a közepe tájékán azonban egészen izgalmas lesz. Csakhogy a thrillerelemek egy ponton öncélúvá válnak (gondolok itt a zebra jelenetre), ezzel pedig megtörik a pszichológiai ív. Nem beszélve a lezárásról, ami egészen sokkoló, mármint sokkolóan váratlan, és hiába ölt testet az ominózus jelenetben a felnőtté válást kísértő sötét vagy gonosz gondolathalmaz, a film addigi földhözragadtságához egyáltalán nem passzol.

A hibák ellenére a Nem vagyok sorozatgyilkos meghatározó pillanataiban kifejezetten erős thriller, de nem hagyományos sorozatgyilkosos mozi se a történetében, se a képi világában.

Ugyanakkor pont ezért sokkal jelentősebb, mint A hóember vagy az ahhoz hasonló tucatdarabok. Az idős, mégis igen szerény filmográfiával bíró Billy O’Brien rendező (Elkülönítve) karrierje remélhetőleg lendületet vesz vele.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com