„A digitális filmművészet újabb csúcspontja”, mondtuk a 300-ról: most a folytatás tiszteletére felelevenítjük (és felújítjuk) akkori kritikánkat.
A 300 csupa dinamizmus. Ha háborog a tenger, akkor hegynyi magasak a hullámok és flották süllyednek el, ha süt a nap, akkor izzóan tűz, és a ködön át rejtélyes fényekkel vonja be a világot. Megnyugvás nincs. A film egyik legzseniálisabb képén a szirtről hullanak le a perzsák, mögöttük a napkorong, és tolja őket a spártai falanx. Képzeljük el ezt a képet bekeretezve, egy múzeum falán! Ugye stimmel?
Hát még mozgóképként!
A 300 olyan, akár egy megelevenedett tizenkilencedik századi romantikus festmény; nem csak fantasztikus látványvilága, hanem egész stílusa, története, szereplői révén. Láttunk már életre kelt digitális világot, fantasyt és képregényt is, de festményt még nem – a 300-ig.
2007-ben a digitális filmművészet újabb csúcspontja született meg Frank Miller és Zack Snyder közös alkotásával. Manapság nemigen hallani olyan hangokat, amelyek a számítógépektől féltik a hetedik művészetet, de ha lennének is ilyenek, a 300 ellenükben az egyik legerősebb bizonyíték. A „lélegzetelállító” jelző – amellett, hogy szó szerint igaz – egyszerűen hatástalan, ha jellemezni kell a látvány erejét még ma, 2014-ben is. Bármennyit is fejlődött a technika maga, a 300 művészete, melyben minden képkocka egy-egy festmény, ma is megáll.
A képvilág egyszerű, ez tagadhatatlan. Éles színek, őrjöngő arcok, semmi visszafogottság. De a 300 következetes. Ugyanezzel a valóban nemes egyszerűséggel történik a filmben minden: a karakterek vagy gonoszak, és akkor romlottságuk mindent elsöprő, vagy hősök, és akkor a bátorság és kitartás mintaképei.
A film jelentős vitákat kavart. Esztétikája megosztónak bizonyult (Richard Roeper, Chicago Sun Times: „a képregényből készült filmek Aranypolgára”, Roger Ebert: „legnagyobb problémám a filmmel, hogy annyira véráztatta”). Végül a rajongók kerekedtek fölül, és hét év távlatából a 300 mérföldkőnek számít. Internetes mémek eredtek belőle. Rekordokat döntött a jegypénztáraknál. Fantasyvá egyszerűsített történelemképe sokakat háborított fel, közük, igen mélyen, a mai Iránt; Teherán forrongott a bemutató után, az Iráni Művészeti Akadémia pedig hivatalos panaszt nyújtott be az UNESCO-nak. És megjegyzendő, hogy van igazságuk: míg a „szabad” Hellászban és különösen a Lakedaimónban elfogadott volt a rabszolgaság, a „rab” Perzsiában akkor már betiltották – hogy csak egyetlen példát emeljek ki.
A film azonban fütyül az efféle árnyalatokra. Ha elfogadjuk a képvilág egyszerűségét, akkor el kell fogadnunk az eposzian buta sztoriét is, a kettő ugyanis kéz a kézben teremti meg a 300 elsöprő erejét: összetartoznak. Miért, ki mondja, hogy az Iliász puszta története okos?
A 300 mozgóképbe öntött himnusz a hősiességhez. És egyetlen himnusz sem szándékozik a megénekeltek esendőségét bemutatni.
