Kritika

Nemes lelkű hisztéria – Az őrület fészke

oruletfeszke3A valós történet alapján készült, de erősen hollywoodira fikcionalizált Az őrület fészke elvárható szinten hordozza magában a tárgyalótermi drámák összes kötelező kellékét. A film Henri Young (Kevin Bacon) fegyenc és ügyvédje James Stamphill (Cristian Slater) küzdelmét beszéli el, emellett rövid történelemórát is tart, melynek témája Alcatraz börtönének 1934-1963 közötti fennállása. Leginkább mégis arról szól, ki tudja túlkiabálni a másikat. Mert ha üvöltünk, biztos igazunk van.

A film

Mi kell egy jó tárgyalótermi drámához? Egy érdekfeszítő és szövevényes ügy, mely nem az, aminek látszik. Egy vádlott, aki csak a felszínen bűnös, valójában ártatlan. Egy ambiciózus ügyvéd, aki személyesen is érintetté válik, növelve a téteket mind maga és a néző számára, ahogy morális és lelki önvizsgálatot tart, majd a törvény segítségével lesújt a valódi bűnösökre. Végül győz az igazság (vagy nem, de ez ritkább), a néző eléri érzelmi klimaxát, mindezt gondolkodtatással és moralizálással vegyes szórakoztatás keretei között.

Az őrület fészke problematikus ösvényen keresztül igyekszik eljutni a végcélhoz. Először is Dan Gordon forgatókönyve teljesen megváltoztatja a valóságos eseményeket. Hogy könnyebben lehessen empatizálni vele, felindulásból elkövetett gyilkossága és jellemhibái mellett leginkább elesett és megkínzott, tetteiért felelősségre nem vonható áldozatként ábrázolja Young figuráját. Rajta keresztül mutatja be Alcatraz történetét, és azt, hogyan születhetett esete által igazságszolgáltatás a rabokat érő embertelen bánásmód ügyében, erre a pontra érve pedig már idealizálva és közel messianisztikus véráldozatként láttatva a karakter kálváriáját. (Ezzel érvényesítve a reményteljes és dicső álomgyári papírformát.)

A valódi Young nem piti, árva bűnöző volt, aki csak húgáról akart gondoskodni 5 dollár ellopásával, hanem bankrabló, aki már filmbéli vádlottsága előtt is gyilkolt, ráadásul nem is tudni, hogy 1972 után mi történt vele. Mi több, ügyvédje, James Stamphill sosem létezett, a valóságban egy ügyvédpáros védte, a Stamphill nevet pedig egy szökési kísérletben részt vevő bűntársától kölcsönözték az alkotók. Mindezt figyelembe véve talán jobb, ha Marc Rocco filmjét önállóan kezeljük, és elsődlegesen nem hitelessége, hanem más filmes értékei alapján hozunk felette verdiktet.   

Még nem értünk ki a rengetegből.

oruletfeszke2A minden érzelmet előre telegrafáló, nem egyszer tévesen használt, didaktikus, dicsőséges taktusokban szóló filmzene (Cristopher Young munkája) húzza alá a film összes dramaturgiai problémáját. Marc Rocco rendezése bombasztikus és hatásvadász, folyamatosan és fölöslegesen dollyzó, fahrtoló, röpködő kamerája összes drámai beállításával azt üzeni: „Nézzetek rám, rendezek!” Technikai virtuózkodásával sokszor csak szédülés-közeli állapotot és ellentmondásos módon súlytalanságot képes létrehozni  ráadásul a narratíva még a vizuális eszköztár teljes bevetésével is gyakran csak csoszog a finish felé. A legtöbb színész játékára ugyanez vonatkozik. Mindenki azon van, hogy túlharsogja a másikat, „nagy” alakításokat produkálva, óvodás csetepatévá változtatva több tárgyalótermi jelenetet is. „Hazudsz!” „Nem, te hazudsz!” „Buta vagy!” „Nem, te vagy a buta!”

Szerepeik túljátszása ugyanakkor nem diszkreditálja aktori képességeiket. Sokkal inkább arról van szó, ahogy a film legtöbb kreatív frontján, az érzelmi robbanásokat itt is túladagolásban szolgáltatják. Kevés a szünet, az átmenet, a kellő visszafogottság, a szinte folyamatosan fenntartott hisztéria-szint pedig hamar hatását veszti a szükséges megalapozás és építkezés hiányában.

MCDMUIN EC013Ennek ellenére a film sosem kevesebb, mint nézhető. Köszönhető ez nagyrészt Kevin Bacon mély átélésű alakításának. Figurája egyszerre egy sebezhető, naiv, szeretetre vágyó, de dacos kisfiú, és egy groteszk, állati szintre alacsonyodott, őrület határán egyensúlyozó különös kreatúra. Érzékeny és magával ragadó jelenetei Cristian Slater ügyvédkarakterével, ahogy méregetik egymást, majd lassan összebarátkoznak, a film csúcsjeleneteit adják, viszik magukkal a nézőt, és több problémás momentumot is elhomályosítanak (Bacon esetében a túljátszás a karakter elmeállapota miatt indokoltabb). A néző avatárjának szánt Slater szintén szolid teljesítményt nyújt, de hajlamos túljátszani szerepét, akárcsak a legtöbbször remek Gary Oldman, valamint az itt már közel komikussá váló Brad Dourif és R. Lee Ermey.

A végkifejlet persze kiszámítható (nemcsak a valós események ismeretében), és a cukrozott, amerikai zászlós mítoszteremtés elveti a sulykot, de a két főhős kapcsolatának érzelmi hitelessége és közelsége miatt egyszer meg lehet nézni Az őrület fészkét. Az ülést ezennel berekesztem.

A lemez

A kiadvány nem tartalmaz extrákat.

Hajnal Ágoston

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com