Fókuszban Kritika

Mestersége címere: tetvek szétbaszarintása – A nevem Dolemite

Eddie Murphy visszatérése, A nevem Dolemite (Dolemite is My Name) az év feel-good filmje. Egy roppant szerethető, lelkes és méltó tiszteletadás a blaxploitation, a rap és a stand-up comedy meg nem énekelt hőse, Rudy Ray Moore előtt.

Rudy Ray Moore a rap keresztapja, a stand-up comedy sajátos stílusú úttörője és hollywoodi szupersztár volt. Ám, ha ez eddig még nem hallottál a fekete rímkirályról, akkor a hiba nem a te készülékedben van. Ellenben ugyanis a ’60-as, ’70-es évek olyan nagy hatású, kultikus komikusaival, mint Red Foxx vagy Richard Pryor, Moore markáns stílusa már a saját korában sem tudott áttörni a faji falakon. Rímelő előadásmódjának, strici karakterének és vulgáris poénjainak köszönhetően hiába lett valóságos kultusza az afroamerikai közösség körében, ugyanis a produkciója túlságosan merész volt ahhoz, hogy a mainstream csatornákon keresztül eljuthasson a fehér közönséghez is. Pedig Moore annyira markáns és különleges egyéniség volt, hogy mindenképpen megérdemli a szélesebb körű ismeretséget.

Sőt élettörténete mondhatni maga az amerikai álom.

Az Arkansasban Rudolph Frank Moore néven 1927-ben született Rudy Ray Moore-nak gyerekkori álma volt, hogy a showbizniszbe betörve szórakoztassa az embereket. Ezért már 15 éves korában elhagyta a szülői házat, és gyakorlatilag az egész USA-t bejárta. Clevelandben megnyert egy tehetségkutató versenyt, de az igazi áttörésre még nagyon sokat kellett várnia. Addig még volt mosogató, prédikátor, night club táncos, énekes és komikus is. 1950-ben besorozták a hadseregbe. Németországi kiküldetése során Harlem Hillbilly néven szórakoztatta a katonatársait azzal, hogy R’n’B stílusban adott elő country számokat. A leszerelése után végül Los Angelesben telepedett le, ahol egy lemezboltban dolgozott. Ebben az időben találkozott egy Rico nevű hajléktalannal, akinek a Dolemite nevű striciről szóló, humoros történetei teljesen lenyűgözték.

Így a ’70-es évek elején kitalálta, hogy felhasználja ezeket a sztorikat, és teljesen magáévá tette a rímelő, tetvek szétbaszarintásában („fucking up motherfuckers”) utazó, szuperfeka Dolemite figuráját. Nem Dolemite volt az első karakter, akit megalkotott, de ez hozta meg neki a hírnevet. Néhány sikeres fellépés után az első Dolemite albumot (Eat Out More Often) a lakásában, egy házibuliban felvéve, magánkiadásban jelentette meg. Annak ellenére, hogy a trágár tartalom miatt nem játszották a rádiók, és a lemezboltokban is csak pult alól lehetett árusítani, csupán a szóbeszédnek köszönhetően az Eat Out More Often hatalmas siker lett.

Moore karrierje robbanásszerűen elindult felfelé, ennek betetőzése pedig 1975-ben jött el, amikor elhatározta, hogy komikus perszónáját átülteti a mozivászonra. Dacára annak, hogy a Dolemite-albumok pénzügyileg meglehetősen sikeresek lettek, és, hogy tombolt (bár már leszállóágát kezdte) a blaxploitation mánia, a Dolemite-ot senki sem akarta forgalmazni/legyártani. Így Moore saját finanszírozásában, jórészt ismerősök és barátok segítségével önmaga készítette el a filmet, amihez rendezőként/főgonoszként sikerült megnyernie a blaxploitation legendás alakját, D’Urville Martint.  Az elkészült nagy mű a B-kategóriás blaxploitation zsáner átlagához képest jóval amatőrebbnek tűnik, ám a műfaj-paródiába hajló alkotás végül 1975 egyik legsikeresebb filmje lett.

Ennek a nem mindennapi karriernek állít emléket a Netflixen nemrég debütált A nevem Dolemite. Craig Brewer rendezése Moore életének legmeghatározóbb részét, Dolemite megszületése és a mozifilm bemutatása közötti időszakot meséli el.

Teszi ezt totális lelkesedéssel, és az alkotók teljes szívének-lelkének beleadásával.

A nevem Dolemite az év legvidámabb filmje. Noha Moore gyermekkora nehéz körülmények között telt, a film egy-két utalást leszámítva ezzel nem foglalkozik. Ahogy nem igazán foglalkozik a ’70-es évek nagyvárosi feketéinek (legtöbbször nem túl szerencsés) körülményeivel sem. Ám ez nem is feltétlenül probléma, hiszen Brewer rendezése egy percig sem próbálja magáról elhitetni, hogy ez most komoly dráma lesz. A nevem Dolemite nem egy tipikus, érzelgős életrajzi film, amelyben a szegény sorsú főhős, kitartó munkával, sok szenvedés és bukás után eléri a célját. A film ugyanis épp olyan, mint címszereplője volt: csakis szórakoztatni akar, és ezt a lehető legkönnyedebben és legőszintébben teszi.

Az egész filmet totálisan áthatja a blaxplotation funky hangulata. Teljesen érthető is, hiszen rappelő alteregójához hasonlóan maga Moore is egy blaxplotation hős volt. Dacolva Hollywood fehér stúdiófőnökeivel, önmaga erejéből vált sztárrá. Abszolút a saját sikerének volt a kovácsa, legfőbb pörölye pedig a lankadatlan lelkesedése és optimizmusa volt. Rengetegszer bukott el, de mindig felállt.

Olvastam olyan kritikát, ahol Moore-t Tommy Wisesu-hoz (akiről A katasztrófaművész címmel készült film 2017-ben) hasonlították. Ez ugyanabból a szempontból teljesen érthető, hogy a Dolemite nem kevésbé amatőr produkció, mint amilyen Wiseau legendásan rossz The Room című filmje. Ám a párhuzamok itt meg is állnak, hiszen míg Wiseau egy rémes ember, akit csak a saját egója hajtott, addig Moore egy valódi showman volt. Persze az egója is motiválta (ahogy mindenkit, aki színészi pályára lép), de emellett benne volt az igény, hogy őszintén szórakoztassa az embereket. Moore sok fekete fiatalnak volt példakép, és olyan sztárokat ihletett meg, mint Snoop Dogg, Quentin Tarantino vagy éppen Eddie Murphy. Utóbbi pedig most el is játssza a hősét.

Murphy játéka pedig az egyik legfőbb tényezője annak, hogy A nevem Dolemite olyan élvezetes.

Ugyanis hosszú évek után most először láthatjuk azt, hogy a színész-komikus élvezi, amit csinál, és a szerepe is érdekli. Murphy olyan kirobbanó energiával pörög, amilyenre talán a ’90-es évek eleje óta nem volt példa. Talán nincs is olyan jelenet a filmben, amiben ne lenne meg az a jellegzetes, tejbetök vigyora. Ám egy percig sem érződik erőltetettnek.  Ahogyan az egész filmen, úgy az ő alakításán is csak az őszinte lelkesedés és a Moore iránti tisztelet érződik.

Ám nem csak Murphy kiváló, hanem az egész stáb. A részeges, leszarom hozzáállással rendező, de annál nagyobb egóval bíró D’Urville Martin-t játszó Wesley Snipes egy olyan komikusi vénáját mutatja meg, amit még sosem láttunk tőle. De tényleg mindenki nagyszerű: a fergeteges kamubajusszal brillírozó Keegan-Michael Key-től, a Dolemite egyik legfőbb bizalmasát és partnerét játszó Da’Vine Joy Randolph-on át egészen Snoop Dogg, Chris Rock és Bob Odenkirk jópofa vendégszerepéig.

Az önfeledt színészi játékon túl A nevem Dolemite komoly erénye, hogy sorra elkerüli a kortárs életrajzi filmek jellegzetes buktatóit. Craig Brewer például nem fűz bele a sztoriba erőltetett drámai mellékszálakat, csak hogy filmje fajsúlyosabbnak érződjön. A tömegízlést pedig alig, csupán egyetlen tekintetben veszi figyelembe: itt-ott kicsit puhít Moore poénjain, hiszen a mai, mainstream közönségnek talán már túl megbotránkoztatóak és karcosak lennének.

Emellett A nevem Dolemite nem is torzít: nagyjából tényleg minden úgy történt, ahogy azt a filmen látjuk. A legnagyobb csúsztatás legfeljebb az, hogy a Dolemite forgatását rekreáló jelenetekben, belekevertek pár szegmenst a Dolemite folytatásából is. De az az alkotói hozzáállás is dicséretes, hogy az őszinte lelkesedés ellenére sem próbálják elhitetni velünk azt, hogy az eredeti Dolemite egy igazán jó film lett volna. A problémát Brewer úgy oldja fel, hogy ügyesen és árnyaltan reflektál kultúrafogyasztásunk sokszínűségére, és arra, hogy a filmízlés alapvetően mennyire szubjektív. Hiszen míg a Dolemite-ot a fehér újságírók a földbe döngölték, a fekete közönség imádta. Imádta: mert nekik szólt, és olyan szituációkat, karaktereket, humort ábrázolt, amit ismertek, de a mozivásznon ritkán láthatták viszont.

A nevem Dolemite egy jólesően naiv film,

ugyanakkor koránt sem olyan egyedi, formabontó és különleges, mint amilyen Moore személye volt. Ám klisésnek tűnő felépítése ellenére is egy roppant szórakoztató, hangulatos és őszinte lelkesedéssel átitatott alkotás. Méltó tiszteletadás, és az (amatőr)filmkészítés szeretetteljes himnusza. Kreatív alkotók, filmkészítő aspiránsok számára pedig valóságos energiafröccsként szolgál.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..