Kritika

Közhelyes bölcselkedéssel búcsúzik Terence Hill – Nevem: Thomas

Terence Hillnek egy verekedés után vérzik az orra. Az apró szimbólum egy momentumba összesűrítve egyértelműen jelzi, hogy a 79 éves színész-rendező búcsúfilmjével, a Nevem: Thomasszal, nem az egyszerre ravasz, de mégis mindig játékos és mosolygós szerepei, hanem a hús-vér Mario Girotti életútját zárja le.

Hosszú idő után tűnt fel újra a mozivásznon Terence Hill, aki 2018-ban egy személyes hangvételű, ám közhelyes jelképekkel agyonterhelt történettel zárja le filmográfiáját. A Nevem: Thomast rendezőként, íróként és természetesen főszereplőként is jegyző, Magyarországon hatalmas népszerűségnek örvendő alkotó egy road movie-nak álcázott bölcselkedést kínál bő másfél órában a nézőknek, ami miatt nem lehet őt utálni, de az igazi rajongók szívesebben fognak visszaemlékezni korábbi szerepeire.

Nevem: Thomas története ugyanis csak kulisszaként szolgál a számadáshoz, melynek során a címszereplő modern cowboyként szeli át a vidéket egy Harley-Davidsonnal, útitársául szegődik a fiatal és kiszámíthatatlan Lucia (Veronica Bitto), hogy végül az italo-westernek bevált forgatási helyszínére, a spanyolországi Almeríába érjenek, ahol Hill bő negyven évvel ezelőtt az Isten megbocsát, én nem! forgatásán először találkozott közel elválaszthatatlan alkotópárjával, Bud Spencerrel.

Nem véletlenül ajánlja Terence Hill a 2016-ban elhunyt régi barátnak a filmet, de a játékidő mégis nélkülözi az igazi meghittséget. Thomas és Lucia között egyszerűen nem működik a kémia, és a fiatal lánynak bár rezonőrszerepet kellene betöltenie, valójában állandó hangulatingadozásaival csak elviselhetetlenné teszi a jelenetei nagy részét. Thomas Carlo Caretto Levelek a sivatagból című teológiai-filozófiai fejtegetéseit olvasva nem tűnik többnek egy melankolikus öregembernél, aki a sivatag közepén skorpiókat ment meg és lételméleti bölcsességekről papol. És bár a karakter megformálásából és a cselekmény mondanivalójából is látszik, hogy

valójában Mario Girotti egy intelligens, melegszívű, természet- és békeszerető ember, de végső következtetésként semmi újat nem tud elmondani emberségről, barátságról és életről.

Bár dicsérendő Terence Hill igyekezete, hogy egy-egy gesztussal jó pár korábbi filmjét megidézze, de sok korosodó pályatársával ellentétben sem az öniróniát, sem a feledhetetlen múltidézést, sem az őszinte szembenézést nem meri bevállalni.

Az igazán egyéni hangvétel hiányát nem tudják elfedni az erőltetett szimbólumok, a filmográfiára tett utalások és Terence Hill alakítása sem. Ráadásul a cselekményben végig akarva-akaratlanul ott van az a betölthetetlen űr, amit Bud Spencer hiánya okoz. Ami végső soron mégis a legnagyszerűbb főhajtás az előtt a színész előtt, akivel közel három évtizeden keresztül együtt játszottak.

Rókus Ákos

Rókus Ákos

Rókus Ákos a PTE-n végzett filmelmélet és filmtörténet, illetve magyar szakpáron. 2012 óta a szerkesztőség tagja. Specializációja a zsánerfilm (különösen az akció, a western és a thriller), valamint a műfajelméleti kérdések.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..