Kritika

Már nem fáj, ha hozzám érsz – Never Rarely Sometimes Always

Never Rarely Sometimes Always

Az amerikai függetlenfilmesek a bemutatása óta ünneplik a Never Rarely Sometimes Alwayst, amely a Berlinaléról is díjjal távozott. Sikere azonban inkább a film témájának, az abortusznak köszönhető.

Az amerikai függetlenfilm lényegében az ország lelkiismerete. A hollywoodi álomgyárral ellentétben ezek az alkotások sokkal inkább szólnak befelé, mint kifelé, és pont azt a köldöknézegetést végzik, ami miatt a francia filmeket sokszor kritizálják, de közben talán irigylik is. A jelenség egyidős a filmművészettel, azonban a globalizáció térnyerése és még inkább a kínai piac jelentőségének növekedése folytán átértékelődött az indie-szcéna jelentősége az elmúlt években. Miközben a kasszarobbantók egyre lágyabbak, óvatosabbak és puhányabbak, a középműfaj pedig marginalizálódott, majd sorozattá vált, a függetlenfilm maradt az egyetlen színtér, ahol a filmesek képesek a társadalmi jelenségek mögé pillantani.

Ha belegondolunk, az elmúlt tíz évben innen érkeztek a legkeményebb témákkal foglalkozó, legkeményebb állításokat megfogalmazó alkotások: a mélyszegénység szélesvásznú ábrázolása (Winter’s Bone – A hallgatás törvénye), az amerikai álom szertefoszlása (American Honey), az afroamerikai társadalom ellentmondásai (Holdfény) vagy a tinédzserkori alkoholizmus jelensége (Az élet habzsolva jó). A probléma az, hogy bár ezek rendkívül fontos témák, a függetlenfilmesekre jellemző stílus éppen azok számára teszi befogadhatatlanná a filmeket, akikhez szólniuk kéne: nevezetesen a többségi társadalomhoz.

És ez pontosan igaz a Never Rarely Sometimes Alwaysra is.

Eliza Hittman harmadik nagyjátékfilmje az abortuszról szól. Autumn (Sidney Flanigan) 17 éves korában veszi észre magán, hogy terhes, a szüleinek azonban nem szól erről. A helyi nőgyógyász az élet mellett áll ki, illetve szülői beleegyezésre is szükség lenne a terhességmegszakításhoz. Ezért a lány az unokatestvérével, Skylarrel (Talia Ryder) New Yorkba megy, hogy ott vetesse alá magát magzatelhajtásnak.

Never Rarely Sometimes Always

A Never Rarely Sometimes Always története rendkívül tömören összefoglalható, mert alapvetően ez egy sablontörténet. Olyan, amivel példálózni szoktak a tengerentúlon, amikor az ott rendkívül megosztó abortuszról beszélnek politikai vitaműsorokban. A film viszont egyáltalán nem sablonos: szinte minden jelenetben árnyalják a témát, mindig egy új réteget adnak Autumn és Skylar karakterének, az egész helyzet hátterének. Ezek az új dimenziók azonban nem tolakodóak, ugyanakkor nem is fordulatosak – pusztán annyi történik, hogy az egész életszagúbb.

Nem derül ki, hogy otthon mennyire rossz Autumn helyzete, mert nem bántják, de érződik, hogy nem könnyű neki.

Nem tudjuk meg, hogy hogyan lett terhes a főhős, de annyit éreztet a film, hogy nem egy boldog párkapcsolatból. Voltaképpen hasonló nüanszokkal a rendező folyamatosan homályban tartja a nézőt, mégsem hiteltelen vagy kellemetlen ez a helyzet, mert tökéletesen illik Autumn befelé forduló, zárkózott és szorongó jelleméhez. A játékidő kétharmadánál aztán lezajlik a Never Rarely Sometimes Always legjobb jelenete, amikor a főhőst kikérdezik a New York-i klinikán. A kamera folyamatosan a lány arcát mutatja, a zene elnémul, és csak a kérdező hangját halljuk, ahogy sorolja a lehetséges válaszokat. „Volt, hogy szexuális aktusra kényszerítettek? Soha, néha, időnként, mindig.

Never Rarely Sometimes Always

A nagyvárosba megérkező lányok története többszörösen megidézi az 1969-es klasszikust, az Éjféli cowboyt. Számos áthalláson túl a legfontosabb kapcsolódási pont a barátság, férfiak helyett ezúttal lányok között. Skylar gyakorlatilag teljes mértékben átveszi az irányítást az összetört unokatestvére helyett, a sorsközösséget, amit a Autumnnel felvállal, egy gyönyörű motívummal, a kézfogással kíséri végig a film. E gesztus azonban nem mindig lágy vagy támogató, a két lány közös munkahelyén a főnökük agresszíven csókolgatja a kezüket, és ezt nekik el kell tűrniük.

Míg filmművészeti alkotásként valódi értékeket kínál, társadalmi kontextusban már nehezebb elfogadni a Never Rarely Sometimes Always állításait.

A motívumok és a nüanszok nélkül ez a történet rendkívül egyoldalú, márpedig a film esztétikája annyira visszafogott, hogy nehéz észben tartani az árnyalatokat. És ez még akkor is feltűnő, ha valaki történetesen egyetért a film által képviselt oldallal. Pont ezért téves megközelítés lenne Eliza Hittman moziját a nagy európai abortuszfilmek (mint a román 4 hónap, 3 hét, 2 nap vagy a brit Vera Drake) mellé emelni, amelyek sokkal inkább történelmi kontextusban beszélnek a jelenségről, az ellentmondásokat pedig a múlt elavult rendszereinek számlájára írják. A rendező látszólag kétely nélkül állítja, hogy az abortuszklinikák korlátozása hibás politika. Ez az a pont, ahol szembe megy előző filmjével, a Beach Ratsszel, ahol sokkal ellentmondásosabban taglalta a melegek és a többségi társadalom közti kapcsolatot. A direktor finom stílusjegyei sokat javultak más tekintetben, a keményebb álláspont talán ezzel az érettséggel függ össze.

Rettenetesen erős atmoszférájú, kiváló alakításokkal megáldott film a Never Rarely Sometimes Always, mégis megmarad igazi, ízig-vérig függetlennek. Látszik a korlátozott anyagi mozgástér, a kamerának nincs lehetősége távlatokban szemlélni, így folyamatosan a karakterek arcában van, ami sajnos egy idő után azért frusztráló, még akkor is, ha talán ez volt vele a rendező célja. A többséghez mégsem ezért nem fog eljutni a film, hanem mert az egész túl valóságos. Hiányoznak a hollywoodi teátrális nagyjelenetek, a sallangok, a tragédia, a humor és a dráma – ez a film pont a Zöld könyv ellentéte. A dokumentumfilmszerű megközelítés azonban rendkívül távol áll az amerikai képi világtól (legyen szó függetlenekről vagy kasszarobbantókról). Nem csoda azonban, hogy Európában jól fogadták, és a Berlinaléról Ezüst Medvével távozott a Never Rarely Sometimes Always – az óvilág közönsége ehhez szokott hozzá (már csak anyagi okokból is), csak nem függetlennek, hanem művészfilmnek hívja.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya