Kritika

Nick Hornby csúszdája – Hosszú út lefelé

Hosszu_ut_lefele_2Nick Hornby futószalagon szállítja az adaptálható keserédes drámákat, melyek közül a Hosszú út lefelé már hatodikként landolt a szélesvásznon. Addig azonban míg a Pop, csajok, satöbbi Stephen Frears keze nyomán kultfilmmé tudott válni, Pascal Chaumeil Hornby regényéből csak egy felejthető, hideg téli estéket megmelengető vattacukrot volt képes összehozni.

Ha végignézünk a két rendező életművén, rögtön kiderül, hogy alapvetően más kaliberű alkotókkal állunk szemben, s bár Pascal Chaumeil a Szívrablókkal már letett az asztalra egy bűbájos romantikus vígjátékot, nem véletlenül nem jegyeztük meg eddig a nevét. A Hosszú út lefelé sem fog ezen alapvetően változtatni: hiába a sztárparádé, hiába a neves alapanyag, Chaumeil rendezése kifejezetten erőtlen.

A sztori elég bizarr, Szilveszter éjjelén négy öngyilkosjelölt, a pedofíliával vádolt tévésszemélyiség (Pierce Brosnan), a politikus elhanyagolt lánya (Imogen Poots), a beteg gyerekét egyedül nevelő anya (Toni Collette) és az életunt zenész (Aaron Paul) találkozik egy toronyház tetején. Annyira meglepődnek, hogy nincsenek egyedül, hogy végül lebeszélik egymás a nagy ugrásról. Innen kezdve a négy lúzer élete összefonódik, következő egy évük története adja a film sztoriját. Az alaphelyzet önmagában bizarr, mégsem ez a legfurcsább, hanem, hogy hogyan lehet ennyi életidegen jelenetet egyetlen filmbe sűríteni. A fő ludas, úgy vélem, Jack Thorne forgatókönyvíró, aki hiteltelen mondatokat és sokszor természetellenesnek ható jeleneteket szór el a filmben. Nem tolerálhatatlan mennyiségben, épp csak annyira, hogy a néző időről időre feltegye magában a kérdést, mégis ki az, aki az életben így beszél?

hosszu_ut_lefele-film_jelenet_03A siker nem a csapaton múlott, a gárda remek, különösen Imogen Poots alakít nagyot. Kár, hogy az egyébként brilliáns Toni Collette az igencsak alulírt karakterének köszönhetően ezúttal nem tud kibontakozni, annak ellenére sem, hogy elvileg a film negyedét az ő története vezérli. Ebből is látszik, hogy az, hogy az alkotók a mesét négy részre szabdalták, ahelyett, hogy az egyes szereplőkről mélyebb képet adna, csak mozaikossá teszi a filmélményt. Ez a film legnagyobb gyengesége, nincs meg a mélysége, nehéz hozzá kapcsolódnunk. Kellemesen ellebegünk a felszínén, itt-ott talán még el is mosolyodunk, de a moziból kilépve nem marad meg bennünk semmi más az édeskés ízen kívül a szánkban.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs főszerkesztője és egyik alapítója. Geográfusként végzett, majd szabadúszóként írt. Miközben filmes diplomáján is dolgozik, saját PR ügynökségét építi. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek. kataorsolya@filmtekercs.hu

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya