Kritika

Börtöncellák mélyéről szól a mese – Night of the Kings

Ha meghallunk egy bizonyos témát, helyszínt, történetet akkor fejben már rendeljük is hozzá az összes ismert panelt. Börtönfilm esetén még inkább. Elefántcsontpart Oscar-jelöltje, a Night of the Kings ezeket a sémákat írja fölül: az emberi erőszak brutális ábrázolása helyett líraian megkomponált mozgóképes óda a képzelet és az elme szabadságáról, ami minden rácson keresztültör.

Néha tényleg jólesik kilépni a komfortzónából, főleg ha az ember már belefásult a középszerűség áradatába. Médiafogyasztási szokásainkat annyira meghatározza Amerika és Európa kettős tengelye, hogy sokszor arról is megfeledkezünk, hogy az összes többi kontinensnek is van saját filmipara. Igen, még Afrikának is. Filmművészetük fiatal, sok tekintetben kiforratlan és nagyon ritkán jut el hozzánk egy-egy darabja. De pont ez a jó a más perspektívákban, hogy még a legegyszerűbbnek tűnő sztorik is teljesen frissnek és újnak hatnak. Philippe Lacote filmje, a Night of the Kings pedig pontosan ilyen alkotás. Börtönfilmes zsánerét lecsupaszítja minden sallangtól és egyfajta közvetítőeszközként alkalmazza, hogy a történetmesélés fontosságáról szóljon. Megtévesztően egyszerű, mégis mélyen rétegzett alkotás, amibe hazájának kaotikus történelme is bele van szőve.

Lacote hazája ugyanis Elefántcsontpart. Ami több afrikai országhoz hasonlóan francia gyarmat volt és a felszabadulás után ugyanúgy belesodródott a törzsi polgárháború örvényébe, amiből csak mostanság tudott magához térni. Egy ország, ahol tradíció és modernitás ellentmondásos viszonyban van, mert a hagyományok és ősi szerepek még mindig erősen meghatározzák a mindennapokat. Ahol a szegénység és a bűnbeesés szinte elkerülhetetlen.

Ha Isten azt akarja, hogy gyilkos legyél, akkor gyilkos leszel” – mondja ezeket a fatalista sorokat a főszereplő.

De a Night of the Kings a külsőségek ellenére mégsem a börtönfilmek szokásos tematikájával dolgozik, a szociális-érzelmi háttérrel, a megváltás vagy bűnhődés narratívájával. Az erőszak, vagy legalábbis annak fenyegető ereje jelen van, a hierarchia szintúgy (irányító bűnbandák és leginkább dísznek jelenlévő őrök), a fókusz mégis máshová került. A fent említett, névtelen főhősünk (Bakary Koné) alig lép be a börtön kapuján, rögvest ki is nézi az intézmény tényleges vezére, Fekete Szakáll (Steve Tientcheu) egy különleges szerepre. A megszeppent fiatal fiú lesz Roman, a történetmesélő, akinek kötelessége, hogy a Vörös Hold éjszakáján elmondjon egy történetet az egybegyűlt raboknak. Mert a hagyományoknak meg kell adni a tiszteletet.

In medias res módon kezd a film, Roman szemein keresztül lépünk be a kopott falak és túlzsúfolt folyosók világába, vele hasonlóan apró morzsaként szedi össze a néző a fontos információkat. Az erőviszonyokat, a különféle szerepet betöltő rabok neveit, a közös ünnepség mögötti motivációkat. Fekete Szakáll nem az üres külsőségek miatt ragaszkodik a történetmeséléshez: haldoklik és szeretne méltósággal távozni, mielőtt megérzései beigazolódnak és káosz uralkodik el a börtönön. A trónkövetelők már ott vannak a küszöbön. Roman motivációja ennél egyszerűbb: a következő nappal megérése. Egyedül saját emlékeire, képzeletére és egy jó adag szerencsére támaszkodhat.

A film egyik legnagyobb erénye, ahogyan a nyers rögrealizmusból szinte észrevétlenül és a lehető legfinomabban átcsúszik a mágikus realizmus területére.

Roman meséjével, amiben egy bandavezérré való fiú félig igaz, félig kitalált életútja elevenedik meg, átlépünk egy határt. Ahol összemosódik az emlékezet a fantáziával, a múlt a jelennel, a fabula a történelemmel. Ősi csatát vívó királyok és királynők mellé kúsznak be a nyomornegyedek és az elvárosiasodás képei, a kolonializmus szimbólumait polgárháborús dokufelvételek váltják. Európai ember számára is dekódolható, mégis összetett, történelemben és mítoszokban gazdag képsorokat láthatunk, amiknek értelmezéséhez nem kapunk kulcsot.

Viszont ezek a mágikus elemek lassan a mesélő külső világába is átszivárognak, a börtön helyszíne, amit éjszakai fények világítanak meg, a rituálék színtere lesz. A haldokló bandavezér a következő életre készül, és úgy hiszi, a környékbeli erdőkben fog őzként újjászületni.

De feltűnik egy titokzatos rab is, csirkével a vállán, aki hol néma, hol pedig nem (ráadásul őt a kultikus francia színész, Denis Levant játssza).

A Night of the Kings lezárása pedig egyenesen allegorikus, egy teljesen más értelmet ad mindennek, amit előtte láthattunk. Abszolút elhisszük, hogy hol és mikor játszódik a film, mégis benne van egy csipetnyi fantasztikum, az a megfoghatatlan mesei elem, ami csak fölerősödik Roman szavaiban. A Night of the Kings a történetmesélés ősi rítusát hangsúlyozza ki, hiszen az amióta világ a világ, minden kultúrában ugyanolyan fontos. Összeköt minket, harmóniát teremt, még egy börtön falain belül is.

Az i-re a pontot természetesen a külső építőelemek teszik fel: a gyönyörű operatőri munka, Lacote magabiztos rendezése, a javarészt ismeretlen színészek naturalisztikus játéka. Az az elegancia, ahogyan a Night of the Kings átsiklik a műfaji kategóriák felett, teljesen vérfrissítő élmény volt számomra, egy film, ami a jól ismert narratív skatulyák helyett mer a képek és a vizuális asszociációk által mesélni.  Jó okkal küldte Lacote alkotását Elefántcsontpart az Oscar-jelöltek közé. Remélhetőleg kap akkora hátszelet, hogy minél több szem szegeződjön az afrikai kontinens filmkészítőire, mert nekik is van mondanivalójuk.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés