Kritika

A szörny mint fenyegető másság – Nimona

nimona

A Nimona politikai üzenete szempontjából merész mesefilm, ám túl sokat és túl hangosan akar mondani.

Az eredetileg a Blue Sky stúdióhoz tartozó Nimona korántsem egyenes utat járt be. Gyártását 2021 elején már egyszer leállították, amikor a Disney bezárta a stúdiót. Ekkor a film már közel készen volt. Az Annapurna Pictures felvásárolta, és a következő évben a Netflix közreműködésével folytatták a gyártását, majd végül tavaly nyáron került műsorra. Idén Oscarra jelölték a legjobb animációs film kategóriájában.

Képregény-adaptációról van szó: ND Stevenson azonos című műve, melyen a karakterek és részben a cselekmény alapul, 2015-ben jelent meg. A történet sajátos világban játszódik, amelyben a középkori környezet futurisztikus technológiával párosul. Ballister Boldheart az első lovagi képzésben részesülő közember a királyság történetében. A film a lovaggá ütésével kezdődik, azonban a ceremónia katasztrófába fullad: kardját tudta nélkül kicserélik, és az új fegyverből gyilkos sugár tör elő, ami megöli a Királynőt. Boldheart elmenekül és kivonul a társadalomból, magányát azonban megzavarja Nimona, a tini alakváltó, aki mellé akar szegődni segítőnek, ugyanis gonosztevőnek nézi a lovagot. A szokatlan páros nyomozni kezd, ki és miért akarhatott keresztbe tenni Ballisternek. A társadalom két üldözött tagja erőt nyer egymás társaságából és szoros barátság fűződik köztük; az Intézmény, mely Ballistert felkészítette, és annak Igazgatónője viszont nem akarják, hogy a nyomozás sikerrel járjon…

A lendületesen vezetett, fordulatos történet meglehetősen játékosan és rugalmasan használja fel különböző műfajok sémáit.

A városi bujkálós-üldözős-harcos jelenetek akcióvígjátékként működnek, a két főszereplő dinamikája a buddy film irányába mozdítja a Nimonát, olykor pedig a film noir és a cyberpunk sajátos keverékének stílusjegyeit is alkalmazza. Van tere a karakterrajzot és Nimonáék érzelmi kötelékét árnyaló életképeknek, de sosem lassul le annyira, hogy unatkozni kelljen. A műfaji jegyeken túl történetvezetésében is feszegeti a klasszikus mese formáját. Elmarad a boldog befejezés, a végkifejlet tragikus, de legalábbis keserédes, az utolsó jelenet pedig nyitva hagyja a kérdést: életben maradt Nimona vagy sem?

nimona

Az animációval sajnos akadnak problémák. Betudható ez a nem éppen zökkenőmentes gyártásnak, de képi világában a film sokszor csiszolatlan, sőt szinte befejezetlennek tűnik. Az összkép lényegében folyamatosan az egyszerű, de nagyszerű és a lebutított keskeny határán egyensúlyoz. Egyes felületek, mint a páncélok, ruhadíszek fényes részletei éppen egyszerűségükben lesznek szinte tapinthatóan valószerűek. Azonban sajnos pont a karaktereken ütköznek ki a hiányosságok: a bőrnek, szőrnek, szövetnek alig van textúrája, és mindenkinek ugyanolyan hatalmas a szeme – amivel alapvetően nem lenne gond, de túlságosan sematikusnak, eltúlzottnak hat, és

végső soron minden szereplő túlontúl egyformán és sajnos egyszerűen laposan néz ki.

Az egyszerű, mondhatni lényegre törő animáció viszont olyan szempontból indokolt, hogy hatékonyan idézi a képregényes stílust, és egyszerre egyfajta videojátékra jellemző esztétikát is, ami a film fantasztikus világához és az akciódús jelenetekhez jól illik. Mindez totálképeken rendben működik, de a közeliken már kiütközik a részletek hiánya, sajnálatosan összecsapott hatást keltve. Érdekes, hogy valódi erőssége a filmnek a kétdimenziós grafika: a nyitó képsor, amelyen a történetet keretező legendát meséli el, gyönyörűen utal a kódexek kompozícióira, és különlegesen szép átmenetet eredményez, mikor a metróalagút csempéin elevenedik meg Nimona története, amit a lány utazás közben mesél el Ballisternek. Nimona alakváltásainak pedig kifejezetten jót tesz, hogy nem túldramatizáltak, hanem simák, természetesek, éppen, ahogy a karakternek is a lényéhez tartozik az átváltozás.

A világépítés kifejezetten izgalmas, és megvalósítása is meggyőzően sikerült: a középkori lovagvilágot és a futurisztikus-utópisztikus metropoliszok berendezkedését ötvözi. Ez a kettősség nem öncélú, hanem narratív szinten is motivált. Egyrészt a vallás és a középkori hitvilág elemeivel – szörnyek, szentek stb. – alkot allegóriákat, hogy aktuális társadalmi üzenetet fogalmazhasson meg. A sci-fi elemek, mint a mindent elborító holografikus felületek, repülő járművek stb. pedig az elvileg tökéletesen kifinomultan működő társadalom képét építik fel, ami viszont a látszólagosnál sokkal könnyebben megingatható –

elég egy-két kitaszított, marginalizált személynek ott lennie, ahol nem szabadna.

A szemszög, amelyből a történetet megismerjük, két éppen ilyen szereplőhöz tartozik. Ballister Boldheart szegénysorból emelkedett lovaggá, amit a közvélemény többnyire nem néz jó szemmel; ennek újabb dimenziót ad faji kódoltsága, a lovagok között kirívóan sötét bőre és haja, amit fekete páncélja is hangsúlyoz. Nimonát pedig környezete alakváltó volta és így örökké fenyegető mássága miatt szörnynek értelmezi. Az alakváltás nyilván a genderfluiditás vagy a transzneműség metaforája, amelyre a film nem éppen finoman utalgat. Ballister naivan áll saját elnyomottságához, nem a rendszerben látja a hibát, hanem az Igazgatónő személyében, aki felfogása szerint csak egy alkalmatlan vezető. Persze társadalmukban – a miénket tükrözve – ennél jóval mélyebbre nyúlik a probléma, amire Nimona ébreszti rá. Másságának zabolátlan megélése tudatosítja Ballisterben az őt is sújtó szisztematikus elnyomást.

nimona

A főszereplők tehát a gonosztevők klasszikus mesenarratíva szerinti szerepét töltik be, és a filmnek nyilvánvaló üzenete, hogy valójában nem gonosztevők, hanem társadalmi megítélésük áldozatai; Ballister egészen konkrétan az Igazgatónő elitizmusának és/vagy rasszizmusának, Nimona pedig az évszázados meg nem értés által táplált gyűlöletnek. Nimona gonoszosat akar játszani, de ez csak dühe manifesztációja és levezetési kísérlete. Valójában bizonyítani szeretne, elfogadva lenni, és végre tartozni valahová. Az őket ért igazságtalanságok által a film olyan üzeneteket fogalmaz meg, hogy a félelemkeltés szükségszerűen gyűlöletkeltés is; hogy nem is annyira maga a szörny pusztít, mint a hatalom, ami úgy tesz, mintha a feltételezett szörnyet pusztítaná, de vele együtt valójában az egész társadalmat; és hogy a szörny magától nem létezik – abból lesz szörny, akit azzá tesznek.

Ha mindenki gonosztevőként tekint rád, akkor az is vagy. Csak egyféleképpen látnak, akárhogy is próbálkozol.

Helyén van-e egy mesefilmben ilyen nyílt politikai üzenet? Azzal nincs gond, ha a gyerekeket elgondolkoztatják a hatalom működéséről; így talán kevésbé a helyénvalóság a kérdés, hanem indokolt elhelyezése a narratívában. Teljesen irreleváns ugyanis a Ballister és Ambrosius Goldenloin közti szerelmi szál, hiszen – habár adhatna az ellentétes elvek képviseletének érdekes személyes dinamikát – szubsztanciálisan semmit sem tesz hozzá a történethez, túlságosan didaktikusnak, erőltetettnek, utógondolat-szerűnek érződik a homoszexuális szerelem reprezentációja. Alapvetően is tele van a mese megértésre, toleranciára érzékenyítő üzenetekkel, amelyek az esetek többségében megfelelően árnyaltan működnek, de ez a történetszál mintha puszta aggodalomból született volna, hogy talán a melegek elfogadásáról nem szól elég egyértelműen.

Továbbá érdekes lehetne még a fal-allegória és leomlása a film végi ütközetben; többször utalnak rá, hogy kívül létezik a hatalom által nem szabályozott világ, melyet veszélyesnek állítanak be, de ez nincs eléggé kidolgozva. Az is problémás, hogy a jó-rossz ellentétet úgy forgatja ki a Nimona, hogy végül az ellentét ugyanúgy leképződik, csak éppen a szerepeket felcserélve.

Az elvileg a népet szolgáló Igazgatónőt a film vége felé csak gonosz diktátorként ábrázolják, aminek a karakter komplexitása esik áldozatául.

A Nimona filmváltozata (melynek cselekménye csak meglehetősen lazán kapcsolódik a képregényéhez) értékes és releváns üzeneteket tartalmaz a társadalomra vonatkozóan. A világépítés látványos és a szimbólumrendszer kreatív. Ezek alapján érthető lenne az Oscar-jelölés, de korántsem lehet hibátlannak mondani. Egyrészt a filmélményt sajnálatos módon megzavarja a látványvilág csiszolatlansága: mind a környezetben, mind a karakterekben sokkal több lehetőség rejlene. Másrészt szerkezetileg nem elég koherens, a különböző felvetett problémák nem kiegyensúlyozottan kapják a figyelmet. Egyes szálak egyértelmű kifejtettség nélkül is elgondolkodtatóak vagy szívszorítóak, mások viszont sulykolás hatását keltik. Általánosságban didaktikus a film, rengeteget lehetne rajta árnyalni, és ez egy mesénél sem biztos, hogy belefér, hiszen azért a gyerekek is tudnak olvasni a sorok között. Mindezzel együtt a Nimona élvezhető rajzfilm, csak sajnálatos látni, hogy némi finomítással, műveléssel, továbbgondolással mennyire jól eltalált, valóban meghatározó film alakulhatott volna belőle.

A Nimona a Netflixen látható.

Lajó Odil

Lajó Odil az ELTE filmtudomány mesterszakos hallgatója. Különösen érdekli a spanyol és a kelet-európai kortárs film, a realista és feminista filmelméletek, a coming-of-age történetek, a mumblecore és a videojátékok.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com