Az Olivia Wilde filmje körüli botrány füstje nagyobb, mint amekkora lánggal ég a Nincs baj, drágám (Don’t Worry Darling), ennek ellenére mégis egy élvezhető pszichothriller lett, még ha nem is váltja meg a műfajt.
A Nincs baj, drágám több okból is az év egyik legjobban várt filmje: akik szerették az Éretlenségit, kíváncsiak voltak, hogyan boldogul rendezőként Olivia Wilde egy, a vígjátéktól teljesen eltérő műfajban; a Z-generáció, akik Florence Pugh és Harry Styles rajongóbázisának nagy részét alkotják, a film főszereplői miatt, a katasztrófaturisták pedig az utóbbi hetek egyre növekvő botrányai miatt figyeltek fel a produkcióra. Azonban a premier előtti hatalmas figyelem még nem egyenlő azzal, hogy a Nincs baj, drágám emlékezetes alkotás is. És valóban: ugyan Wilde második rendezése egy korrekt zsánerfilm,
nem fog bekerülni a nagy, klasszikus pszichotrhillerek közé, de még kultfilmmé sem válik majd az évek során.
Az Éretlenségi forgatókönyvója, Katie Silberman, valamint az elsősorban B-filmeket jegyző Carey és Shane Van Dyke által szerzett sztori túlírt, a néző intelligenciájában kételkedve felesleges ismétlésekbe és magyarázkodásokba fut. Egy ilyen túlnyújtott történet pedig eredendően nem lehet elég feszült, amin Olivia Wilde-nak sem sikerül segítenie. Hiányzik belőle a feszesség és klausztrofób paranoia, amitől kellően fojtogatóvá válhatna a film, hogy ne Florence Pugh-nak kelljen túlóráznia a karaktere, Alice lassú, látszólagos megőrülésének ábrázolásában.
Mindezek ellenére a Nincs baj, drágám mégis szórakoztató, korrekt tömegfilm. Élvezhető pszichothriller, működő (de azért nem elég fájó) fordulattal, miközben jól használja a műfaj jellemző elemeit. Ez a zsáner például szereti az ismerős, biztonságot nyújtó családi házakat, esetünkben a kertvárosi idillt tenni a rettegés helyszínévé, miközben az elkövetők általában megnyerő, szimpatikus férfiak. Erre a szerepre pedig keresve sem találhattak volna illőbbet Chris Pine-nál és Harry Styles-nál. Ugyan Styles igazán vehetett volna még néhány drámaórát – a film egyik csúcsjelenetében kifejezetten szekunder szégyen-gyanús alakítást hoz, és nem, ez nem a neten elterjedt párbeszéd –, mégis hibátlanul megtestesíti azt, amit Jack képvisel. Fiatal, szemtelenül vonzó, tehetséges (még szteppelni is tud?!), ráadásul odaadó férj, aki napjának fénypontja hazaérni a feleségéhez.
Alice és Jack képviselik a tökéletes ’50-es évekbeli házaspárt.
A kapcsolatuk látszólag virágzik a házasság ekkoriban jellemző merev struktúrái ellenére – bár tény, hogy egészen rebellisek. 10 évvel előrébb járva a maguk szexuális forradalmát élik, a szomszédok, Olivia Wilde Bunny-jával az élen, szinte panaszkodnak, milyen hangosan szeretik egymást, amiből viszont nem terveznek látható produktumot (azaz: gyereket) készíteni. A körülöttük lakók viszont többet érzékelnek Alice és Jack fiatal szerelméből a közönségnél.
A fiatalokkal ellentétben ugyanis Wilde nem forradalmasította az egyre szexmentesebb Hollywoodot: egy, a női gyönyörre fókuszáló orális szexjeleneten – ami egyébként lehetett volna izgatóbb is – az egyetlen ilyen képsor a filmben, az erotika hiányát pedig tetézi, hogy Florence Pugh és Chris Pine (akik egyszer sem érnek egymáshoz, lévén nemezisek) egyetlen pillantásában több a tűz, mint Pugh és Styles között.
Nem véletlenül beszélünk egyszerre az ’50-es és a ’60-as évekről: a Nincs baj, drágám ugyanis szándékosan keveri össze a két évtized ikonográfiáját. A Frank (Chris Pine) által alapított szupertitkos Victory Project köré épült kertvárosban amolyan Stepfordi feleségekként a nők engedelmesek, a napi rutinjuk sosem változik, szinkronban búcsúznak el a Projectben dolgozó férjeiktől a képeslapszerű házaik előtt, hogy aztán egy nap házimunka és “női elfoglaltságok” után lelkesen várják haza őket.
Ez a fajta domeszticitás, illetve szomszédság a háború utáni Amerikára utal, miközben esztétikailag abszolút a ’60-as évek dominál mind ruhák, mind smink és frizura tekintetében.
Míg a film során mindkét korszak legkommerszebb zenéi csendülnek fel. Az egész annyira evidensen megkomponált, hogy nem is csoda, ha Alice Truman Burbankként nyomozni kezd, hogy ráleljen az igazságra. Az útját a disztópikus incel-fantáziát megvalósító Victory Project mögött rejlő igazságig – amiért Frank vállát A szolgálólány meséjének Parancsnokai is megveregetnék – folyamatos megfélemlítés és gázlángolás kövezi (azaz: Alice-szel igyekeznek elhitetni, hogy elvesztette a józan eszét), mikor azonban célba ér, nem arat valós győzelmet.
A redundáns narratíva túl későn lyukad ki a megfejtésnél, és a már így is hosszúra nyúlt játékidőben nem marad hely a kielégítő epilógusnak. A Gemma Chan karakteréhez kötődő jelenet a fináléban pedig csak egy pszeudo-feminista momentum, mely nem kínál igazi megoldást sem a helyzetre, sem a Victory Project lakóinak életminőségére. Egyedül Alice kapja meg a maga lezárását, ám az is csak – szó szerint – egyetlen pillanatig tart. A Nincs baj, drágámnak tehát több hibája van, mint amennyire az Éretlenségi után Olivia Wilde-tól számítottunk, ennek ellenére mégis élvezhetőbb produkció lett, mint amire az azt övező botrány enged következtetni.
A filmet a Velencei Filmfesztiválon tekintettük meg. További cikkeink a rendezvényről az alábbi linken.
A Nincs baj, drágám 2022. szeptember 22-től látható a hazai mozikban.
