Kritika

Nincs még búcsú – Gran Torino

Az öreg, ám kitűnő formában lévő autó, a Gran Torino persze a főszereplő metaforája, de ugyanúgy Clint Eastwoodé is. A vén cowboy egyre keményebb és jobb lesz az idővel. Én már a Titokzatos folyó óta elfogult vagyok felé, a Levelek Ivo Dzsimáról és a Gran Torino pedig végleg megerősített abban a hitemben, hogy Eastwood napjaink egyik legjobb rendezője – ami nagy szó, tekintve, hogy a mi napjaink az ő számára már a sokad-virágzás napjai.

A Gran Torino elvileg búcsúfilm. Eastwood nem akar többet játszani. (Rendezni szerencsére még igen, a következő filmje már forog is.) Nagy kár lenne, ha igaz lenne, mert jobb színész, mint valaha; Walt Kowalski karakterét már az első percben a szívébe zárja a néző.

Nem megszereti, azt azért nehéz: a veterán keményebb, mint bárki, akit Eastwood eddig eljátszott; Piszkos Harry, a szótlan cowboy és a boxedző együtt, rigorózusan megvénülve. A világ változhat körülötte, ahogy akar, ő még akkor is az arany ötvenes évek, Eisenhower (egy másik kemény öreg) és a világot uraló tiszta Amerika korszakának erkölcseit őrzi, azokat az időket, amikor még nem volt Beatles, sem szexuális forradalom, az elnökök nem mondtak le, a háború pedig nem a sajtó számára rendezett előadás volt. Mondom, ilyen figura a főszereplő, és ki tudná jobban eljátszani, mint Eastwood, akinek már az arca is jobban emlékeztet egy karcos sziklára, mint egy színészre? Walt Kowalski összefogja, és ha úgy akarjuk látni, hát le is zárja Eastwood szerepeit.

A film szimbolikája mindenesetre ezt látszik alátámasztani. Minden az utolsó nagy fellépésről szól: a fejlődés a nyíltság, az elfogadás felé, az életét leélt személyiség szilárdsága és a film lezárása – bárcsak elárulhatnám, oldalakat lehetne írni róla, de utálom a spoilert. Kétségtelen, hogy ha a Gran Torino tényleg Clint Eastwood utolsó színészi alakítása, akkor úgy fog rá emlékezni a filmtörténet, mint egy remekül megkomponált és nagyon is méltó búcsúra.

Csakhogy az öreg már elbúcsúzott egyszer. A Millió dolláros bébit is lezárásnak szánta, és nem akart játszani utána többet. Mígnem aztán kezébe nem került a Gran Torino forgatókönyve.

A történet viszonylag egyszerű, egyértelműen inkább a szereplők, mintsem az események viszik előre. Mesteri kézre vall, ahogyan a dráma, a küzdelem és a szemtelen humor összekeveredik benne, a nézőtéren egymást váltják a nevetésrohamok és a meghatódás. Ehhez az is kell, hogy a rendező ne féljen semmitől: se a „rasszista” jelzőtől, se a „felületes” jelzőtől, semmitől, amit a főállású félreértők (az énekes kabócák, egy harmadik kemény öreg, Oriana Fallaci szavaival) kiabálni szeretnek. Ki mer belekötni Clint Eastwoodba? A film tehát öntörvényű, pofátlanul nincs tekintettel a PC-áramlatokra, és a saját véleményét mondja el a saját módján. Pontosan ez az, amit a rendező taníthat az utána jövő korosztályoknak – és milyen kár, hogy itthon a fiatalok körében megbukni látszik a film –, hogy akinek igazán igaza van, az megteheti, hogy ne figyeljen az éppen modern idők mindenféle divatjaira. Hogy ez felületes üzenet volna? Akkor nem, ha egy film, a stílusa, a története, a szereplői és a rendező maga is ezt közvetítik más-más módon.

Kár volna tehát, ha ez a sziklaarc eltűnne a vászontól. Már a tekintetének is ereje van. Voltak régen olyan kultúrák, melyekben az öregeket a bölcsesség és az erő letéteményeseként tisztelték, Clint Eastwood ezt idézi vissza.

Egyébként a Gran Torino maga meg se moccan a film alatt. Csak áll a garázsban vagy az udvaron. Mossák, fényesítik, őrzik. Mintha csak az volna a feladata, hogy legendaként álljon ott. Nohát, nem: a Gran Torino elindul a film végén. Nem fejezte még be a pályáját, lemos az útról bárkit, ha kell.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya