Goda Krisztina „gárdafilmje” akár egy jó kis politikai krimi is lehetett volna, ha jobban tud vagy akar elszakadni a hazai aktuálpolitikától. Így minden meglévő értéke ellenére csak a felszínt kapargatja, csak a kérdéseket tudja feltenni.
Cui prodest? – szól a kérdés kezdetektől napjainkig szinte minden helyzetben. Kinek érdeke? – tegyük fel ugyanezt magyarul szinte bármikor, de különösen egy ilyen film kapcsán, mint a Veszettek. Nem lehet megkerülni a kérdést, hogy miért ők és miért most készítik el ezt a társadalmi parabolának szánt, de valójában kőpolitikus alkotást. Ez semmiképpen sem az a portál, ami belemenne részletekbe, de mégsem tudom kiverni a fejemből, hogyan, miért és miért most készítteti el a „gárdafilmet” az ország legfideszesebb producere az ország egyik legjobb műfaji filmes rendezőjével. Persze minden eddiginél aktuálisabb a rasszizmus kérdése, csak hogy mindig problémára igaz, hogy minden eddiginél aktuálisabb volt, van és lesz. Azért szépen lassan elcsitul bennem a nagy kíváncsiság, és megpróbálok a filmmel foglalkozni.
Nem megy könnyen. Talán éppen ezért, mert a filmes elemek, a forgatókönyv, a színészek, a rendezés és a többi nem köt le annyira, mint a fenti kérdés. Meg kell hagyni: kevés a Veszettek olyan jelenete vagy aspektusa, ami igazán általánosítani, tanmesébe illően elgondolkodtatni tudna, és nem foglalkoztatna aktuálpolitikai kérdésekkel.
Nem mondom, érdekes politikai thriller, amolyan A hatalom árnyékában magyar verzió lehetett volna a Veszettek, ha nem bonyolódna bele a telepiek és a nem telepiek feloldhatatlan ellentétébe, vagy ha már megtette, akkor túlesett volna a holtponton. Mert így a legtöbb, ameddig eljutunk, az a demagógia. Hiszen mindenki ismeri a problémát, a történet szereplői is majdnem teljesen beazonosíthatóak. A fiatal, lendületes, friss, új erőt hozó rendőrkapitány módszerei teljesen különböznek elődeitől, úgy is néz ki, meg tudja szólítani, össze tudja fogni a város nehéz helyzetű, priuszos, de jóravaló fiatal srácait. A balhés városban gyorsan terjedő rendből hamar önbíráskodás lesz, ami csak újabb konfliktusokat és morális aggályokat is felvet. Ki ítélheti el a másikat, és ki mondja, hogy eddig és ne tovább? A fiatal rendőrkapitány biztosan nem, az önkéntes félkatonai szervezet tagjai pedig hamarosan létrehozójuk politikai karrierjének keménylegényei lesznek.
Nem titkolja a stáb a borsodi problémák, a cigány-magyar ellentétek, a sok évtizedes szocialista jelenlét és a fiatal erő, a Jobbik „megoldásának” direkt áthallásait. A filmet nagyrészt Kazincbarcikán és Ózdon vették fel, ahol ugyanez a történet megvalósulhatott, vagy tán meg is valósult. Az eredeti problémák megléte és az új rend kialakítása is valahogy így történhetett, ahogy a régi képviselői is visszaköszönhetnek az ózdi lakótelepen. A gond nem a pontos megidézés, hanem az, hogy csak eddig tart a történet, és nem tovább. Ha a főszereplők motivációja elnagyolt, az egész történet súlya nem tud akkorát nyomni. Akkor maradnak a közhelyek, és a felesleges szerelmi szál a szép roma lány és a jólelkű, de az eseményekkel sodródó gárdista fiú között, akiből pedig akár még élsportoló is lehetett volna a lány edző apjának segítségével. Hát persze, régen minden jobb volt. Nem való ez egy politikai krimibe.
Pedig alapvetően fontos kibeszélnivaló témához és megfelelő színészekkel nyúltak az alkotók a filmben: noha akadnak esetlenségei, mégis jó a vásznon látni a főszereplő testvérpárt, Klem Viktort és ifj. Vidnyánszky Attilát, Fenyő Ivánban pedig az új, tökéletesen kétértelmű rendőrfőnököt, ez ad némi dinamikát a mozinak. A címért pedig külön ötös jár: a fiúk, akik egyesek szerint meg-, mások szerint inkább elveszettek ebben a világban. A témát azonban sajnos nem most fogjuk kibeszélni. Nem nagyon jutunk közelebb a megoldáshoz: ez a film csak morzsákat tud csipegetni, a felszínt kapargatja, ezzel pedig önhibáján kívül inkább továbbmélyíti a szekértáborok közötti különbséget, ahelyett, hogy társadalmi konszenzust segítene találni.
