Kritika

Kell beszélnünk Martinról? – Nitram

1996. április 28-án egy magányos fegyveres beírta magát Ausztrália történelmébe: a tasmaniai Port Arthurban harmincöt embert megölt és huszonhármat megsebesített. Az esetet a modern kori Ausztrália legnagyobb mészárlásai között jegyzik. Justin Kurzel Nitram című filmjével alámerül az elkövető történetében.


Hirdetés

Van valami különleges a sorozatgyilkosokban és a tömegmészárosokban. Persze, szeretjük a bűntényeket és az azokat felgöngyölítő hősöket, de hasonlóképp szeretjük az elkövetőket is. Benézhetünk ezekbe a torz elmékbe, elemezhetjük azokat, annak a reményében, hogy megértjük őket – és talán magunkkal kapcsolatban is megértünk valamit? Ugyanakkor… meg lehet érteni őket anélkül, hogy empátiát tanúsítanánk irántuk? De hogyan tanúsíthatnánk empátiát efféle szörnyetegek iránt?

Justin Kurzel rendező harmadjára fog össze Shaun Grant forgatókönyvíróval, hogy feltárják egy történelmi bűncselekmény hátterét. Az A Snowtown-i gyilkosságokat a dél-ausztráliai Adelaide környékén elkövetett gyilkosságok inspirálták, míg az A Kelly banda igaz történetében Ausztrália egyik utolsó útonálló banditája, Ned Kelly kap főszerepet. Legújabb közös filmjük a Port Arthur-i mészárlás elkövetőjéről szól, viszont azzal a csavarral, hogy ezúttal hű próbál maradni a történelemhez – kizárólag a főszereplőt nem nevezi meg soha.

A valóságban az elkövetőt Martin Bryantnek hívták, és Ausztrália történelmének „legsikeresebb” tömeggyilkosa: önmagában harmincöt embert ölt meg, további huszonhármat pedig megsebesített. Bryant a mai napig a börtönbüntetését tölti, a mészárlás hatására pedig Ausztrália alaposan átgondolta a lőfegyverekre vonatkozó törvényeit. A róla szóló filmben Kurzelék nem használják a valódi nevét, ehelyett a címben is szereplő Nitramként hivatkoznak csak rá.

A Nitram egy archív bejátszással kezdődik, amelyen a kórházban fekvő, gyermek Martin elmeséli, hogyan égette meg magát egy tűzijátékkal. A nővér kérdésére, hogy tanult-e ebből, a válasz: „Igen, de tovább fogok vele játszani.” Ez a rövidke jelenet azonnal összefoglalja a főszereplőt és megadja az egész film alaphangulatát. Egy olyan embert ismerhetünk meg, aki tökéletesen tisztában van tettei következményeivel, mégis elköveti azokat.

Ez a film szinte minden elemében kényelmetlen. A helyszín az ausztrál periféria, a pattogzó festék, a gaz és a rozsda hazája. Szereplői sem festenek sokkal jobban, a helyiek leharcoltak, csapzottak, ami különösen igaz a főszereplőre és későbbi barátjára, Helenre. A zene időnkénti hiánya is a kényelmetlenségérzetet szolgálja.

Kurzel hagyja, hogy a világa beszéljen a zajain keresztül, legyen az egyszerű nyikorgás vagy az, ahogy Nitram szüntelenül nyomja a fülrepesztő autódudát.

Mindez azonban nem állna össze Caleb Landry Jones nyugtalanító játéka nélkül – nem hiába nyert díjat Cannes-ban Nitram megformálásáért. Nitram olyan személy, aki nem képes beilleszkedni a társadalomba: antidepresszánst szed, és még a gyógyszer sem állítja meg dühkitöréseit, nem képes olvasni másokból, nincs benne tapintat. Az értelmi szintje nagyjából egy tízéves gyermek szintjén van, nem képes kezelni saját érzelmeit.

Landry Jones szinte tökéletesen formálja meg ezt a folyton feszült, elveszett embert. Hozzá társul szintén kimagasló alakítással Essie Davis: Helen egy lecsúszott színésznő, aki egyedül lakik együtt egy tucat kutyával, amíg meg nem ismeri Nitramot és barátok nem lesznek. Kettejük valószerűtlen, mégis sorsszerűnek ható barátsága adja a film emberi pillanatait, hiszen a világban, ami már lemondott róluk, ők ketten sorstársak. Közös történetük a filmen is kellőképpen bizarr, és a legbizarrabb tetteik még ki is maradtak.

Kurzel és Grant szépen sorba szedi Martin Bryant történetének eseményeit, miközben egy dokumentumfilmhez hasonlóan igyekszik távolságot tartani tőle. Nem próbálják értelmezni gyilkos tetteit, nem nevezik meg azok kiváltó okait. Pedig bűnbak lenne elég: az antidepresszánsok, a mentális problémák, az anyai szeretet hiánya, az izoláció vagy a veszteségek. Ez önmagában dicséretes húzás lenne (hiszen az ilyen folyamatok általában komplexek), ám a Nitram végig ódzkodik attól, hogy együttérezzen az alanyával, sőt még a ló túloldalára is átesik azzal, hogy olyan néven nevezi, amelyet a főszereplő megvet.

Ezáltal viszont maga az alkotás is érzéketlenné válik, a kényelmetlenség pedig öncélúvá.

A Nitram örömmel fürdik a főszereplő nyomorában, a végeredménytől, a mészárlástól viszont szégyenlősen elfordítja a tekintetét. A stáblista előtt néhány sor erejéig szóvá teszi a fegyvertartás helyzetét Ausztráliában, afféle nézőknek szánt búcsúsokként, holott maga a forgatókönyv egyáltalán nem foglalkozik hangsúlyosan a fegyverekkel. Mintha az utolsó pillanatban meg akarták volna toldani egy üzenettel a sztorit, ami viszont lepereg a filmről épp a távolságtartása miatt.

Mi akkor hát a helyzet a tömeggyilkosokkal és az empátiával? Próbáljuk megérteni őket, tanúsítsunk együttérzést? A Nitram válasza erre az, hogy a mészárlás történetéből megpróbálja kitagadni magát a gyilkost azzal, hogy saját valójában nem vesz részt a történetben. Itt nem Martin Bryant van, csak Nitram. Ezzel azonban nem az elkövetőtől vonja meg az örökkévalóságot, hanem körbehinti misztikummal – úgy jár, mint a Harry Potterben Voldemort: a nevét sem merték elrebegni, amitől csak az emberek feletti hatalma nőtt. Kurzel és Grant indoklásában ez a lépés azért jó, mert nem üzeni azt a leendő gyilkosoknak, hogy az utókor majd emlékezni fog rájuk. De hogyan üzenhetnénk ezt, ha épp most csináltunk róluk filmet?

Vida László

Vida László a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudományi szakának újságíró specializációján végzett. Szakterülete a sci-fi, a fantasy, a képregényfilmek és bármi, aminek videojátékokhoz van köze.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

0
Kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is, szólj hozzá!x
()
x