Kritika Magazin

Magyar Filmhét 2014: No man, no cry – Senki szigete

Jakab Juli a Senki szigete című filmben

Senki szigete„Két dolgot nem bírtam elviselni világ életemben / Az egyik, hogy egyedül vagyok / A másik, hogy van valaki velem” – adta tudtunkra korábban a Heaven Street Seven dala, és Török Ferenc legújabb filmje valahol erre rímel. Ma már nem jó sehogy, de annak a fordítottja sem, és ahogy a főszereplő, Juli (Jakab Juli) is a világból menekül, úgy nem találjuk a helyünket sehol. Mindenki csak Polinéziába vágyik, ott legalább férfiak nincsenek. Senki szigete kritika.

Juli, a 23 éves szép, fiatal vidéki lány a film legelső jelenetében megszökik saját esküvőjéről, majd gyorsan a templomba szalad gyónni. Hogy bűnösnek érzi-e magát, ő sem tudja, valójában azt sem, hogy ha esküdni nem, akkor mit szeretne csinálni. Semmi mást, csak felszállni az első vonatra. Vőlegénye, János, hajóskapitány, amúgy is, meg „itt belül is”, ahogy Juli mondja, de hát mit lehet tenni, ha a férj az év egyik felében távol van, a másik felében pedig inkább ne lenne otthon. Menekül a lány a film elején és végén is, de nem valahová tart, csak valahonnan jön. Múlt nélküli ember egy újabb és újabb helyen.

Török Ferenc generációs filmjeibe beleillik a Senki szigete; kicsit úgy, mint az eddigiek, kicsit egészen máshogy. Valahogy úgy, hiszen a rendezőre mindig jellemző társadalmi érzékenység itt is látható: korosztályról szól, korosztályi problémákat láttat, ráadásul nagyon érzékeny módon, az érzelmeinkre hatva, úgy, hogy nagyon meg tudja szerettetni velünk szereplőit. Elsősorban Julit persze, akit a városba felszökő Jakab Juli alakít. Nem színésznő ő, hanem forgatókönyvíró, de valahogy mégis érezni személyiségét a vásznon. Van benne valami titokzatos zárkózottság, ami erre a karakterre csak őt tehette alkalmasnak. (Érdekesség, hogy egyszerre két filmben is bemutatkozik, hiszen ő alakítja Esztert a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanban, aki kiszedi a haját a lefolyóból, majd elmegy… micsoda véletlen, itt is menekül.) Szóval magunkra ismerünk, és ez nem csak minden társadalmi problémákat feszegető filmnek lényege, hanem egyenesen minden filmnek, ebben Török Ferenc nagyon ott van, ezt most is bizonyítja.

De ez a film már nem a Moszkva tér. Ehhez a filmhez már én is öreg vagyok.

Ez a generáció már nem lelkesedik, mert nem ismeri ezt az érzést. Már nem Bécsbe vágyik, mint a Moszkva tér fiataljai az utolsó jelenetekben, ez a generáció már nem azt mondja, hogy valahová, hanem hogy valahonnan el. El a bezártságtól, el a magunk alkotta kompromisszumoktól, el mindentől, ami marad, mindig újabb és újabb ideiglenes felé, mert ha egyszer megállunk (vagy ahogy a hajóskapitány mondja a film végén, kikötünk), akkor nincs tovább, akkor vége van. És akkor olyan leszek, mint anyám, és azt én nem akarom, pedig dehogynem, pont azt akarom.

Juli tehát olyan helyet talál, ami ebben segít neki, mindent elfelejteni. Az extravagáns, tüskehajú, a nagyvárosi dzsungelben otthonosan mozgó taxisofőr, Vera (Bánfalvi Eszter) lesz lakótársa, aki szabad idejében kickboxol, és fegyvert visel, könnyűvérű, fogyasztja a férfiakat, szemmel láthatóan nincsenek, vagy nem érdeklik problémái. 180 fokos ellentéte Julinak, akinek talán pont ez tetszik. Pont erre az egészen másra vágyott. Hozzájuk csatlakozik harmadikként egy kosaras fiú, egy szívtipró a semmiből, akivel vigyázni kell, mert megsebezhet barkit, főleg, ha éppen most szökött meg egy másik férfi elől (neki már neve, szakmája sincs, mégis ő lesz véletlenül és hirtelen gazdag). Hárman, mint Bertolucci álmodozói, együtt vonulnak ki a társadalomból – a város közepén.

Mohai Tamás, Jakab Juli és Bánfalvi Eszter a Senki szigete című filmben
Mohai Tamás, Jakab Juli és Bánfalvi Eszter a Senki szigete című filmben

Persze ez is csak addig jó, amíg ismét nem kell kötődni. Akkor nincs mese, ugyanaz a régi nóta kezdődik elölről. Juli a boldogságot keresi, valójában éppen az elől menekül. Nem lehet könnyű neki sem.

Eshet szó itt jó rendezésről, a régi bevált motorosok és a friss új arcok jó arányáról (Mohai Tamás – nem tudom miért – de fantasztikus), fényekről, zenéről, arról, hogy Stohl András végre tehetségéhez mérten jó filmben szerepel, még ha elég unalmas karakterben is (bár a három főszereplő mellett mindenki unalmas). Lehetne beszélni sok mindenről, de talán mindezek helyett mindenki inkább arról beszélne, amiről a fenti kritika is szól. Ez így nem lesz jó, és lehet bármi trendi, lehet menő a Converse cipő a mennyasszonyi ruha alatt, a napnál is világosabb, hogy ezt az életnek nevezett valamit mindenki, leginkább Juli, máshogy képzelte.

Avatar

Sergő Z. András

Sergő Z. András alapító, főszerkesztő-helyettes. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. Kedvencei a dokuk, a kamaradarabok, sport- és valláspolitika. sergoandras@filmtekercs.hu

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya