Steven Soderbergh több évtizedes pályafutásában, ami a filmkészítési és műfaji korlátok feszegetéséről szól, a Semmi hirtelen mozdulat (No Sudden Move) egyszerre számít biztonsági pontnak és kockázatnak. A fáradhatatlan író/rendező/operatőr/vágó csodagyerek újra ott tevékenykedik, ahol legnagyobb sikereit aratta, a bűnfilm mezején, de az effajta alkotások ma már egyre inkább ritkaságszámba mennek.
El tudjatok hinni, hogy volt egy rövid időszak, amikor Soderbergh visszavonult a filmkészítéstől? Persze, hogy nem, mert az nem is volt visszavonulás, maximum a nagyjátékfilmektől. Csinált közben tévészériákat (A sebész, Barátnő rendelésre), átvágott híresebb filmeket, a 2017-es kvázi „visszatérése” óta pedig valósággal ontja magából az új filmeket. Forgat kis pénzből, nagyobb pénzből, moziba, tévére, streamingre, ahogyan csak lehet. Már nem is digitális kamerával, hanem sok esetben mobiltelefonnal, ami nem meglepő, mert a technikai kísérletezésnek mindig is ő volt az egyik úttörője. Viszont ezek a formai-tematikai játékok, mint a Pénzmosó, a Szárnyaló madár vagy a Szabad szavak inkább megmaradtak öncélú, darabos és frusztráló alkotásoknak, amiket Soderbergh inkább magának csinált, nem a nagyközönségnek. Ezt a kevésbé sikeres szériát töri most meg a Semmi hirtelen mozdulat.
A rendezőre jellemző lelazult stílus, dialóguscentrikusság és már-már epizodikusnak ható cselekményszerkesztés valamiért hatásosabb, amikor egy bűnügyi film keretei közé van betéve. Lehet gondolni az Ocean-trilógiára, a Mint a kámforra vagy akár a Logan Lucky–ra,
Soderbergh egyszerűen tudja hogyan kell csavarokkal, átverésekkel teli szórakoztató filmeket csinálni hétmérföldes csibészekről,
akik a nagy zsére hajtanak, de a komoly terv valahogy mindig kisiklik. A forgatókönyvet viszont most a veterán Ed Solomon jegyzi és a legjobb dolog, amit talán el lehet mondani róla (meg a filmről is), hogy pontosan az a betonszolid crime thriller kerekedett belőle, ami egy többrészes könyvsorozat adaptációjának érződik, mégis a megtekintés után szívesen látnánk a többi könyvet is a filmvásznon.
1954, Detroit. A középnyugati amerikai város ekkor még nem a pusztulás szimbóluma, hanem a dübörgő gazdaságé, az autóiparé. Curt Goynes (Don Cheadle) még csak alig pár napja került ki a börtönből, de máris megtalálja Doug Jones (Brendan Fraser), a maffia embere egy új melóval. A feladat: Ronald Russo (Benicio Del Toro) és Charley (Kieran Culkin) segítségével rávenni egy helyi aktakukacot, hogy adjon át nekik egy fontos dokumentumot, amiért bizonyos emberek nagyon sokat fizetnek. Pár órás meló, pár ezer dolcsiért. Na az ilyenek azok, amik gyanúsan könnyűek és azonnal félremennek. Mi más történhetne? A pár óra eltelik, de se dokumentum, se pénz, helyette egy véres hulla és hamarosan Curt és Ronald kénytelenek a fél várost feltúrni a titokzatos papírokért, miközben bérgyilkosok, maffiózók és a zsaruk is a nyomukban loholnak.
A Semmi hirtelen mozdulat nem találja fel a spanyolviaszt: adott két, egymást se kedvelő gazfickó (persze van egy minimális erkölcsi kódexük), akik kénytelenek érdekszövetséget alakítani és lavírozni az árulások, machinációk és átverések tengerében, miközben próbálják a lehető legnagyobb összeget kialkudni/zsarolni.
A Semmi hirtelen mozdulat lényegében egy buddy movie, amit nem az eredetisége tesz szórakoztatóvá, hanem az a régi sulis elegancia, amivel Soderbergh elmeséli.
Nemcsak a közeg, a korhangulat és a zenék idézik meg az ötvenes éveket, hanem az a ráérős, de magabiztos tempó, amivel a rendező szövi a szálakat és viszi előre a cselekményt. Mindenkinek megvan a múltja és a saját kis motivációja, legyen az Curt, Ronald vagy a szerencsétlen tutyimutyi hivatalnok (David Harbour), aki leginkább azért izzad, hogy ne derüljön ki a viszonya a titkárnővel. Sok a párbeszéd, kevés az akció, de itt minden tettnek súlya és következménye van.
A rendezőre jellemző fanyar humor és sötéten komikus szituációk itt is jelen vannak, sőt ezek adják a film sava-borsát. Curt és Ronald tényleg egy 80-as, 90-es évekbeli akciómozi-páros szintjén osztják egymást és mindenki mást, de Soderbergh-nek már bőven van annyi tapasztalata, hogy a humort remekül vegyítse egybe a feszültebb pillanatokkal. Rendezése kimért, hideg és pontos, a képi világ hangulatos, színpompás. Annak ellenére, hogy a mobiltelefonos halszemoptika elég csúnyán kiszúrhatja az ember szemét (nekem is legalább húsz perc kellett, mire megszoktam), ebben a tekintetben a rendező nyugodtan maradhatott volna sima, digitális kameránál, attól talán még moziszerűbb is lett volna az összkép.
Viszont ami igazán éltre kelti a filmet, az a fantasztikus szereposztás. Azon már meg se lepődik az ember, hogy Cheadle és Del Toro ujjgyakorlati könnyedséggel lubickolnak a főszerepben, de itt még a legkisebb szerepekben is sorjáznak a nevek. Jon Hamm, Amy Seimetz, Noah Jupe, Bill Duke, Ray Liotta, de még Matt Damon is beugrik egy jelenet erejéig. Valóságos „jé, még ő is itt van?” játékká válik ez a film,
de számomra az abszolút csúcs mégis Brendan Fraser,
aki korábbi karrierre teljes ellentéteként jelenik meg. Kövér, izzadó, erőszakos gengszterként, akinek vadállati jelenléte egész konkrétan Orson Wellest juttatta eszembe A gonosz érintéséből.
Lecsiszolt, igényes és szórakoztató ponyvamozi a Semmi hirtelen mozdulat, ami leginkább csak akkor bicsaklik meg, amikor Solomon forgatókönyve kicsit túlnyújtózkodik a saját takaróján és megpróbálja Detroit városának vészterhes történetét, meg némi társadalomkritikát is beleszőni a látottakba. Túlírt és alaposan megrágott módon, de ezek a pillanatok kevesek, hogy kibillentsék ezt a magabiztos mozit a helyéről. Mindenki megkapja benne a maga jussát, jutalmát, becsületét. A tanulságot is ismerhetjük: ha van már egy kicsi, amit megkaphatunk, nem érdemes a túl nagy felé nyújtózkodni. A sors úgyse fogja hagyni.
