Kritika

Az első lengyel slasher – Éber erdő

Az Éber erdő (Nobody Sleeps in the Woods Tonight) kis lépés az emberiségnek, de egy kicsit nagyobb a lengyel filmgyártásnak – dobpergés – lévén az ország első slasher mozija.

Habár igaztalan a vád, hogy Kelet-Európában kvázi nem létezik zsánerfilm, tény, hogy a régió filmgyártása a legkevésbé sem ezekre a darabokra épül. No és persze az is egyértelmű, hogy egy ország filmtörténetében nem a horror egyik alműfaját fogják számon kérni. Legalábbis jómagam még nem hallottam-láttam az ujjal mutogatást, hogy bezzeg a lengyelek még nem csináltak egy jó kis szaftos slashert. Nos, most már nem is fogok, mert megcsinálták

– méghozzá egy olyat, amelynek rendezője le sem tagadhatná, hogy a nyolcvanas években született.

Bartosz M. Kowalski ez a rendező, akinek látszólag ott van a fejében a nyolcvanas évek aranykorának minden jelentős darabja, amelyeket egy percig sem fél használni. Persze ezzel együtt megnő a veszély, hogy saját alkotása nem bír kimászni a klisék tengeréből, ami néha így is van, de Kowalski azért mindent megtesz, hogy éreztesse napnál is világosabb koncepcióját.

A koncepció egyik alapja pontosan ez a nosztalgia, amolyan hommage a műfaj klasszikusai felé. Erre épül az egész szüzsé nyári táborral, a tinikkel és az emberfeletti erővel rendelkező gyilkossal. De nem csak a tartalmi egyezések, a külalak is szembeötlő, az Éber erdő képi megjelenítésében is maradéktalanul megeleveníti a Péntek 13 vagy a Sleepaway Camp világát, de egyes elemeiben fellelhetők A texasi láncfűrészes mészárlás, a kicsit későbbi Sikoly-széria és más klasszikusok motívumai.

Szóval az Éber erdő egy ízig-vérig nyolcvanas évekbeli horror.

És ha leszámítjuk a nem elhanyagolható tényt, hogy a műfaj szerelmesei nagyjából akkor is ugyanazt várták el a filmtől, mint manapság – értsd: koncoljanak fel pár tinit, majd öljék meg a gyilkost -, talán nem jogtalan a kérdés, hogy mi szükség van 2020-ban egy „harminc évvel ezelőtti” filmre?

Még szerencse, hogy a koncepciónak van egy másik oldala is, és igazából ez lehetett volna Bukowski igazi bravúrja, ha kicsit markánsabban tudta volna megvalósítani. Mint írtam, a film szinte minden összetevőjében visszaköszönnek a jól ismert panelek, nincs ez másképpen a karakterek szempontjából sem. Ott van a szexi szőke, aki semmi perc alatt képes megszabadulni a melltartójától. Ott van a kissé pocakos geek, aki kapásból mantrázza el a horrorfilmek szabályait vagy idéz klasszikusokból. Ott van az élsportoló „alfahím”, a fura pap, a vészjósló remete és a többiek, vagyis egy hagyományos slasher állandó kellékei.

A film viszont pontosan ezeket a kliséket használja arra, hogy aktuálissá tegye mondandóját.

Ezek némelyike általános probléma, némelyike helyi, nagyon is Kelet-európai jellegű – pontosan ezért ütközött némi ellenállásba az alkotás hazájában. Egyrészt ott van maga a tény, hogy ez egy átnevelő tábor. Az Instagram és más online terek világában élő fiataloknak kell megtanulniuk, hogy a korábbi generációk nem így éltek, ergo nekik sem így kéne. Ezt nyomatékosítandó egy bizarr ceremónia keretei között még szenteltvizet is szórnak a bűnös mobiltelefonokra.

Ennél jóval közvetlenebb, amikor az egyik fiú kimondja, hogy „ebben az országban nem lehet melegnek lenni”, egy lány pedig azt ecseteli, hogy a modern nőknek sem jobb a helyzete. Ezek után persze mindenki arra számít, hogy kezdődhet a pozitív diszkrimináció, de Bukowski ennél okosabb. A koncepció harmadik összetevője ugyanis a gyilkosok háttértörténetében rejlik, amelyben fontos szerepe van egy mesének. Egy mesének, amiben elhangzik a címet is adó rigmus.

Egy tanmese, pont olyan, mint maga a film.

A film, amiben nem az ítélkezésen van a hangsúly, hanem azon, hogy mindenkinek megvannak a maga démonai. A bigott papnak ugyanúgy, mint annak, aki képtelen megvalósítani önmagát. Vagy annak, aki tök részegen ünnepli Hitler születésnapját. Nincs különbség. Éppen ezért, míg egy slashernél már öt perc után megmondod, ki fog meghalni és ki nem, az Éber erdő esetében ez nem működik. Mert a jó és a rossz perspektíva kérdése, a gonosz mindenkiért eljöhet. Kiért karóval, kiért baltával, kiért faaprítóval…

A film a Netflixen látható.

Németh Barna

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg néhány könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében olvas és sorozatokkal foglalkozik, díjszezon idején pedig a díjszezonnal.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya