Kritika

Nosztalgikus humorbonbon – Amerikai pite: A találkozó

Ha akarnám, sem tudnám letagadni, hogy abba a generációba tartozom, amelynek „muszáj” volt 13-14 éves fejjel titokban megnéznie az Amerikai pitét, hiszen „mindenki” erről áradozott az iskolában. A vígjáték, amiben pitét dugnak – járt szájról szájra Paul Weitz filmjének általánossá vált definíciója. Kétségtelen, hogy a szoknyavadász fiatalok ha új műfajt nem is, új színt egyértelműen hoztak az általuk még hatásvadászabbá váló zsáner történetébe. Hogy ez jó-e, mindenki döntse el maga, az viszont biztos, hogy a néhányszor már bevált recept így, 13 év távlatából is működik.

Ritkán esik meg, hogy egy széria legújabb darabja a negyedik és egyben a hetedik rész is legyen, most mégis ilyesmiről van szó. Az Adam Herz (forgatókönyvíró) által papírra vetett első trilógia után ugyanis – a sikert meglovagolván – felütötte fejét az ún. American Pie Presents filmsorozat, mely mellékszálnak álcázva magát durrogtatott az eredeti filmekénél is sokkal alpáribb poénokat a Stifler família előzőekben eltitkolt, vagy legalábbis korábban nem látott tagjairól. A találkozó szerencsére nem ezen utóbbi tévedés-sorozathoz csatlakozik, hanem a harmadik részben megházasodott Jimet (Jason Biggs), a lacrosse csapat csillagából sportműsorvezetővé avanzsált Ozt (Chris Klein), az azóta kiszakállasodott és szintén megállapodott Kevint (Thomas Ian Nicholas), az okoskodó stílust mellőzni nem tudó Finch-et (Eddie Kaye Thomas), és természetesen az önmagát meghazudtolni képtelen bunkót, az „igazi” Stiflert (Seann William Scott) rángatja elő mintegy kilenc évnyi hallgatás után. És ha a régi banda újra összeállt, akkor következhetnek a régire kísértetiesen hasonlító kalandok: hatalmas ivászatok, obszcén szójátékok, altesti poénok, és persze buli minden mennyiségben.

Az alkotók már a film első perceiben jelzik, hogy dacára az elmúlt majd’ egy évtized alatt hőseinkkel végbement változásoknak (házasélet, gyermekáldás, karrier, stb.), cseppet sem számíthatunk komolyabb történetre és karakterekre, mint az első rész idején. A party-k épp olyan féktelenek, az erkölcsök épp olyan szabadok, és az alkohol mennyisége is épp olyan tetemes, mint tinédzseréveik alatt, egy dolog változott csupán: nem ők, hanem az utánuk következő generáció áll az események középpontjában, azok a fiatalok, akik fölött egykoron ők bébiszitterkedtek. Épp ez, no meg az elmúlt kilenc év indokolja azt a hatalmas nosztalgiafaktort, melyet régi szerelmek felidézésével (sőt egy esetben felmelegítésével) és az átélt – a néző által az első filmekben látott – kalandok emlegetésével sikerült előidézniük a készítőknek, továbbá azzal, hogy nem próbálták felüllicitálni önmagukat az alkotók.

Ez egyben a film nagy érdeme is: alpári ugyan, de nem viszi túlzásba; vicces, de helyet kapnak az őszinte érzelmek is. A nálam is fiatalabb nézőgeneráció számára valószínűleg unalmasnak hatnak majd a poénmentes, igazán csak az előző részek ismeretében átélhető képsorok, én mégis azt mondom, hogy ezek nélkül A találkozó csupán egy lenne a manapság dívó, vicceskedést gusztustalanságig fokozó filmek közül. Így viszont hamisítatlan Amerikai pite lett!

 

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás 2010 óta ír cikkeket a Filmtekercsnek, volt rovatvezető és olvasószerkesztő. Specializációja az adaptáció, a sci-fi, a vígjáték és a társadalmi dráma, szívesen ír szerzői, bűnügyi és dokumentumfilmekről is.

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..