Életre kelt kaszák, hamvas lánytestbe bújt farkasok, néhány szem áfonyával rászedett ördög – Rainer Sarnet idehaza először az Észt Héten bemutatkozó, majd a Titanic közönségét is meghódító filmje, a November szurokfeketébe öltözteti az észt néplelket és igazi, egzotikus csemegeként tálalja fel.
Andrus Kivirähkot 2000-ben megjelent, Rehepapp ehk November című regénye egycsapásra a 21. század legsikeresebb észt írójává tette. A könyv, mely valójában egy paródia, népszerűségét annak köszönheti, hogy nem egyszerűen megragadja az észt lélek jellemzőit, de jó arányban keveredik benne a fekete humor, a romantika és az ősi, észt kultúrát átjáró varázslat is. Olvasói nem egyszer a legviccesebb regénynek nevezik, amit valaha a kezükbe fogtak.
A könyvből készített film – bár nem nélkülözi a humort – kevésbé vicces alkotás, sokkal inkább a történet misztikus oldalát ragadja meg. Én magam nem láttam még a Novemberhez hasonló filmet – ez nem értékítélet, inkább puszta tény, mennyire nem ismerem az észt kultúrát, és mennyire szokatlan az a világ, amit ábrázol. A történet a 18-19. századi Észtországban játszódik, de olyan, mintha egyenesen a sötét, pogány középkorba repítené a nézőt. Egy ősi szellemeket, erdei lényeket tisztelő faluban járunk, ahol a lakók egyetlen célja túlélni a hideg, csontig hatoló telet, amit a farkasok ordítása tesz még vérfagyasztóbbá. A túlélés érdekében minden megengedett, az emberek lopnak egymástól, a német földesúrtól, és ha kell, akár a túlvilági lényeket is megvezetik egy-egy trükkel. Egy ilyen erkölcstelen világban a szerelem lehet az egyetlen, ami nem áruba bocsátható. Liina (Rea Lest) szerelmes a falubéli Hansba (Jörgen Liik), aki viszont a német kisasszonyért (Jette Loona Hermanis) epekedik…
Rainer Sarnet filmje számos fesztiválon díjat nyert – köztük a tallini Black Night Film Festivál (PÖFF) legjobb észt filmnek járó díját –, és ez volt az ország Oscarra nominált alkotása is. Nem vagyok meglepve, hogy az Akadémia nem jelölte végül a Novembert a legjobb külföldi filmnek járó díj kategóriájában: annyira szokatlan, annyira bizarr alkotással van ugyanis dolgunk, hogy könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy megoszthatja nézőit.
Észt Hét 2018: Észt-magyar szürreál, makulátlan rosszindulat – interjú a November rendezőjével
Ami nem kérdés – bizonyítja ezt a Tribeca Fesztivál és az amerikai operatőrök társaságának elismerése is –, hogy Mart Taniel operatőr munkája parádés. A fekete-fehérben forgott film minden kockája mérnöki pontossággal tervezett, a kontrasztokra épített kompozíciók mindegyike mintha szurokfekete olajjal mázolt festmény volna.
Elképzelhetetlennek tartom, hogy ez a film hatásos lett volna színesben.
A kompozíciók ezen sötét láncolata mintha csak egy démonizált mesekönyv illusztrációja lenne – a képek tökéletesen illeszkednek a hősök hol elkeseredett, hol egyenesen romlott lelkiségéhez. A mese jó megjelölés arra, amit látunk – de ez nem a Disney-féle és-boldogan-éltek-míg-meg-nem-haltak típusú fabula, sokkal inkább a Grimmek hagyományait követő, horrorisztikus elemekkel vegyített történetmesélés, ahol a happy end kifejezetten csorbítaná a nevelő szándékot.
A mese része a sok-sok mágikus elem: feltűnnek itt a krattok, a fekete bűbáj segítségével lélekkel megtöltött, rabszolgaként robotoló tárgyak, vérfarkasok, akik lánybőrbe bújnak, elhunyt családtagok, akiket Mindenszentek éjjelén megvendégel a család, és megjelenik maga az ördög is, aki a falusiak lelkéért bizniszel, de csak áfonyalét kap a vérük helyett. Különleges utazás ez az észt folklór világába. Olyan messzire visz azonban ez az út, hogy a néző már nem mindig követi önként – ha megbabonázta, amit lát, talán az utolsó fordulóig követi a haláltáncot, ha azonban nem érti, az utolsó húsz percben már az órájára pillogva keresheti a visszautat a 21. század betonracionalizmusához.
https://vimeo.com/259303311
