Fókuszban Kritika

Nyikorgó szellemvasút – A múmia

Mint egy ósdi vidámpark dohszagú szellemvasútja, A múmia csalódás, Tom Cruise karrierjének és a szörnyfilm műfajának egyik mélypontján.

1999: A múmiát a gimnázium mozijában láttuk. Este az egész épület visszhangzott az „Imhotep, Imhotep” skandálástól; a hetedikesek előretartott karral masíroztak fel-alá, ijesztgették egymást, és elalvásig buli volt.

Ez a Brendan Fraser–Rachel Weisz-féle A múmia film estéjén történt. Izgalmas lett volna 2017-ben még jobb főhőssel – Tom Cruise – és a mai képi világ színvonalával újraélni egy hasonló kalandot, de az új A múmia sötét dögunalom: szürkeségbe mosódó kaotikus történet, látvány és kalandok nélkül, tét és karakterek nélkül.

A 2017-es A múmia nem önmagáért született film (és ez bitangul meglátszik rajta). A Universal, elirigyelve a Marvel és a DC szuperhős-franchise-birodalmát, úgy döntött, hogy összetákol egy filmuniverzumot azokból a filmtörténeti szörnyekből, amelyeknek a jogai véletlenül épp nála vannak – tehát beindította a Dark Universe című sorozatot Frankenstein szörnyével, Drakulával, a farkasemberrel és Jekyll-és-Hyde-dal, és elsőként a sorban ezzel a szerencsétlen, fölöslegesen újjáélesztett, kínlódó múmiával.

Szegény múmia! „Van, ami rosszabb a halálnál”, mondja a film; irgalmasabb lett volna, ha békében nyugodni hagyják (és vele az egész régifilm-szörnyes vonulatot).

A készítők szándéka szerint a 2017-es A múmia inkább Karl Freund 1932-es első múmia-filmjére hajaz, semmint az 1999-es kalandfilmre. Ez annyiban igaz, hogy nyoma sincs az 1999-es jókedvnek és a szereplők sem kalandokon esnek át, hanem sötét szörnyűségek sorozatán. Nem is értem a film célját: a múmia 1932-ben rémisztő volt közönsége számára, a maga korának horrorja. De azóta egy foszladozó hercegnőnél százszor ijesztőbb lények születtek, és sokkal hatékonyabb eszközök, mint a 2017-es film fáradt jump scare-jei és másodvonalbeli effektjei. A film olyan elavult, mint egy nyikorgó szellemvasút egy csődbe ment vidámparkban.

És úgy is néz ki. A 125 millió dolláros költségvetés elfüstölt a semmibe: a film nagy része szűk és sötét belső terekben játszódik, az effektek igénytelenek és fantáziátlanok. „Monumentális film”, mondja a sajtóanyag; valójában kisköltségvetésű független alkotások is megverik A múmiát látványilag.

De még a csaknem húszéves előd képi világa is köröket ver rá.

No persze meglátszik az akkori homokviharon, a múmia akkori metamorfózisain a film kora – de azok az effektek bátrak, grandiózusak és nappali verőfényben játszódnak, és főképp: fantáziadúsak! Kit érdekel, hogy az óriás arccá animált homokfelhő kissé elmosódott a mai részletekhez szokott szemnek, ha egyszer az egész világot betölti a napfényben fürdő sivatag fölött?

Ehhez képest a 2017-es film néhány sötét felhőt kavarogtat a sötét vászon hátterében; elhiszem, hogy gazdag az animált részecskékben, de unalmas, mint a fene.

Még szegény Tom Cruise is karrierje egyik leggyengébb alakítását nyújtja. Főleg azért, mert nincs kit eljátszania: Nick karaktere az abszurditásig szerethetetlen, az eseményekkel sodródó tolvaj belső hajtóerő híján (inkább a szörnyű véget ért Benire [Kevin J. O’Connor] hasonlít az 1999-es filmből, semmint Brendan Fraser klasszikus kalandfilmhősére). Ugyanez a gond Annabelle Wallisszel és Sofia Boutellával is: a feltámadt múmiahercegnőt Imhoteppel össze sem hasonlítom; az Imhotep szájából rajzó döglegyek is több személyiséggel bírtak.

Mintha átok ülne az ókori-egyiptomos filmeken: az elmúlt években egyik sem sikerült. Ridely Scott Mózes története izzadságszagú újraalkotás lett, az Egyiptom isteneit és idióta szfinxjét meg valószínűleg egy csapat majom legózta össze a leghülyébb sablonokból. Mindkettő mögött, csakúgy, mint a 2017-es A múmia hátterében, az az ok áll, hogy nem mertek régi történetekhez eléggé újító szellemiséggel nyúlni: ráeresztették ugyan a modern realizmust és képi világot a kivonulás, az egyiptomi panteon és a feltámadt múmia klasszikus történeteire, de beérték a felszínes show-elemekkel.

Ha a Universal ezzel a filmmel szeretné berobbantani a maga szörnyfilmes univerzumát, hát rém gyenge startot vett. Több bátorság és kreativitás kell egy rég halott karakter újjáélesztéséhez.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek. A Tárca rovatot vezeti. havasmezoi@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..