Kritika

Nyikorgó szellemvasút – A múmia

Mint egy ósdi vidámpark dohszagú szellemvasútja, A múmia csalódás, Tom Cruise karrierjének és a szörnyfilm műfajának egyik mélypontján.

1999: A múmiát a gimnázium mozijában láttuk. Este az egész épület visszhangzott az „Imhotep, Imhotep” skandálástól; a hetedikesek előretartott karral masíroztak fel-alá, ijesztgették egymást, és elalvásig buli volt.

Ez a Brendan Fraser–Rachel Weisz-féle A múmia film estéjén történt. Izgalmas lett volna 2017-ben még jobb főhőssel – Tom Cruise – és a mai képi világ színvonalával újraélni egy hasonló kalandot, de az új A múmia sötét dögunalom: szürkeségbe mosódó kaotikus történet, látvány és kalandok nélkül, tét és karakterek nélkül.

A 2017-es A múmia nem önmagáért született film (és ez bitangul meglátszik rajta). A Universal, elirigyelve a Marvel és a DC szuperhős-franchise-birodalmát, úgy döntött, hogy összetákol egy filmuniverzumot azokból a filmtörténeti szörnyekből, amelyeknek a jogai véletlenül épp nála vannak – tehát beindította a Dark Universe című sorozatot Frankenstein szörnyével, Drakulával, a farkasemberrel és Jekyll-és-Hyde-dal, és elsőként a sorban ezzel a szerencsétlen, fölöslegesen újjáélesztett, kínlódó múmiával.

Szegény múmia! „Van, ami rosszabb a halálnál”, mondja a film; irgalmasabb lett volna, ha békében nyugodni hagyják (és vele az egész régifilm-szörnyes vonulatot).

A készítők szándéka szerint a 2017-es A múmia inkább Karl Freund 1932-es első múmia-filmjére hajaz, semmint az 1999-es kalandfilmre. Ez annyiban igaz, hogy nyoma sincs az 1999-es jókedvnek és a szereplők sem kalandokon esnek át, hanem sötét szörnyűségek sorozatán. Nem is értem a film célját: a múmia 1932-ben rémisztő volt közönsége számára, a maga korának horrorja. De azóta egy foszladozó hercegnőnél százszor ijesztőbb lények születtek, és sokkal hatékonyabb eszközök, mint a 2017-es film fáradt jump scare-jei és másodvonalbeli effektjei. A film olyan elavult, mint egy nyikorgó szellemvasút egy csődbe ment vidámparkban.

És úgy is néz ki. A 125 millió dolláros költségvetés elfüstölt a semmibe: a film nagy része szűk és sötét belső terekben játszódik, az effektek igénytelenek és fantáziátlanok. „Monumentális film”, mondja a sajtóanyag; valójában kisköltségvetésű független alkotások is megverik A múmiát látványilag.

De még a csaknem húszéves előd képi világa is köröket ver rá.

No persze meglátszik az akkori homokviharon, a múmia akkori metamorfózisain a film kora – de azok az effektek bátrak, grandiózusak és nappali verőfényben játszódnak, és főképp: fantáziadúsak! Kit érdekel, hogy az óriás arccá animált homokfelhő kissé elmosódott a mai részletekhez szokott szemnek, ha egyszer az egész világot betölti a napfényben fürdő sivatag fölött?

Ehhez képest a 2017-es film néhány sötét felhőt kavarogtat a sötét vászon hátterében; elhiszem, hogy gazdag az animált részecskékben, de unalmas, mint a fene.

Még szegény Tom Cruise is karrierje egyik leggyengébb alakítását nyújtja. Főleg azért, mert nincs kit eljátszania: Nick karaktere az abszurditásig szerethetetlen, az eseményekkel sodródó tolvaj belső hajtóerő híján (inkább a szörnyű véget ért Benire [Kevin J. O’Connor] hasonlít az 1999-es filmből, semmint Brendan Fraser klasszikus kalandfilmhősére). Ugyanez a gond Annabelle Wallisszel és Sofia Boutellával is: a feltámadt múmiahercegnőt Imhoteppel össze sem hasonlítom; az Imhotep szájából rajzó döglegyek is több személyiséggel bírtak.

Mintha átok ülne az ókori-egyiptomos filmeken: az elmúlt években egyik sem sikerült. Ridely Scott Mózes története izzadságszagú újraalkotás lett, az Egyiptom isteneit és idióta szfinxjét meg valószínűleg egy csapat majom legózta össze a leghülyébb sablonokból. Mindkettő mögött, csakúgy, mint a 2017-es A múmia hátterében, az az ok áll, hogy nem mertek régi történetekhez eléggé újító szellemiséggel nyúlni: ráeresztették ugyan a modern realizmust és képi világot a kivonulás, az egyiptomi panteon és a feltámadt múmia klasszikus történeteire, de beérték a felszínes show-elemekkel.

Ha a Universal ezzel a filmmel szeretné berobbantani a maga szörnyfilmes univerzumát, hát rém gyenge startot vett. Több bátorság és kreativitás kell egy rég halott karakter újjáélesztéséhez.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya