A Nyitva című párkapcsolati dramedy annak ellenére hat az újdonság erejével a hazai filmek között, hogy néha nem tudja, merre is halad. Nagypál Orsi debütáló filmje a monogámia haláláról – vagy talán mégsem arról?
Nagypál Orsi első filmje azon frissítően üdítő magyar kezdeményezések sorát bővíti tovább, amelyek meg tudták mutatni, hogyan beszélnek Pesten az emberek. Karaktereik nem papírízűek, jellemfejlődésük tart valahonnan valahová, miközben mégsem szociológusosan terheltek vagy körülményeskedő módon mutatják be „A” társadalmat. Egyszóval élvezhetők.
A Nyitva esetében a leghamarabb feltűnő tulajdonság a humor volt, méghozzá a maga teljesen természetes módján.
Mindez már csak azért is meglepő, mert a rendező saját szerzői alkotásaiban eddig ritkán élt a humor eszközével. A Hidegzuhany a társadalmi kirekesztettségről, a Kispárizs pedig arról szól, mit hoz ki a vidéki asszonyokból néhány, a városból érkező ruha. A Körforgalom, benne a GPS-be szerető Leon Lucevvel már jóval közelebb áll a Nyitva történetéhez. Más kérdés persze, hogy a korábbi sorozatmunkái jobban hasonlítanak ehhez. A Csak színház és más semmi társrendezőjeként bőven volt ideje csiszolni ezt a stílust, s ez meg is látszik új filmjén.
30-as éveiben járó fiatal pár, akik már öt éve együtt vannak, ismerik egymás rezdüléseit. Sőt, egyenesen unják. Megvannak a szokásos, néha dögunalmas, máskor biztonságot adó rituálék a hétköznapokban, de a reggelre felhúzott óra igazi mókuskereket teremt, ahol nehéz megélni az intim pillanatot, de még nehezebb beszélni róla, ha valami gikszer van. Márpedig mindig van. Az egymás iránti érdeklődést különböző módon próbálják fenntartani vagy újra felkelteni: különböző szerepjátékok, nyíltabb kommunikáció, édeshármas és nyitott kapcsolat. Ez persze csak addig működik, amíg én tehetem. Az egyiknek az izmos felsőtestű úszómester (Brasch Bence), a másiknak a jó alakú és fiatal rezidens kislány (Lénárdt Laura) szúrja a szemét egy olyan kapcsolatban, amiben egyébként azt mondják, mindenkinek nyitva van.
Érdemes megfigyelni a két főszereplőt: Fanni (Radnay Csilla) anyakönyvvezető. Ő maga ugyan házasságon kívül él, mégis rendszeresen ad össze párokat, hozzájuk intézett beszédei azonban rendre változó hőfokon és lelkesedéssel égnek. Mégis inkább ő az, aki szívesebben gondol arra, hogy egyszer megkérik a kezét. Mondjuk éppen barátja, Bálint (Kovács Lehel) az, aki urológusként lát jópár nemi betegséget… Ketten ellenkező irányból érkeznek ugyanahhoz a problémához.
Érdekes kérdéseket vet fel a film, hiszen sorra mutatja meg a defektes párokat. A szülésbe és gyereknevelésbe belefáradt testvér, aki ugyanúgy hazudik, csak éppen nem azzal, hogy nem a másik félrelépése fáj, hanem hogy ő nem lép félre. Pedig de. A barát és munkatárs, aki otthon egy papucs. A nagyszülők, akik még a baby boom nemzedék, mi sem természetesebb családalapítási elképzeléseit tartják egyedül üdvösnek.
Vagyis hogy a nap felkel, az ember pedig gyereket nevel.
És akkor ez még csak a harmincas éveiben járókkal megy szembe homlokegyenest, akik pedig szintén fényévnyi távolságra vannak a mai huszonkevés évesektől.
De igazából az alkotók sehová sem teszik le a voksukat. Noha az egyetlen – kívülről, látszólag – boldog pár éppen nyitott házasságban él, és számos párbeszéd is mintha az sugallná, hogy ez az életforma az egyedül harmonikus, csak éppen társadalmilag nem elfogadott. Közben a két főszereplő mégis egymás mellett érzi magát a legnagyobb biztonságban. Szavakkal mondanak valamit, a tetteik azonban mást mutatnak. A végén – ennyi spoiler férjen bele – még az egyébként unalmas házaspári szokásnak számító wellness hétvége is belefér. Nem lesz ciki.
A filmet – a fentebb említett pozitívumok mellett, a felett – a két ragyogó főszereplő színészi játéka emeli ki a középszerű romantikus vígjátékok közül. Radnay Csilla filmográfiája fájóan rövid: konkrétan ez az egy mozis nagyjátékfilm-szerepe van, de ez rögtön egy sokat megkívánó szerep, ő pedig sokat tud mutatni. Talán mindez neki sem ment volna férfi társa, Kovács Lehel nélkül, aki szintén rezdüléseivel tudta megteremteni pont azt a néha felzaklató, néha pedig éppen biztonságot adó hangulatot, amit a rendezővel és a többi alkotóval közösen találhattak ki. Kettőjük között a kémia ragyogóan működött, egymást emelték a szerepben.
Valahol a film vége felé már az sem volt kérdés, hogy a sorozatos elhajlási kísérletek és az egyéb praktikák ellenére, ők egymásért vannak, egymást egészítik ki.
