Kritika

Bolyongások – Nyolc hegy

A belga alkotópáros, Charlotte Vandemeersch és Felix Van Groeningen Nyolc hegy című merengős filmjében barátságról, önazonosságról és a fantasztikus hegyekről regél.

Charlotte Vandemeersch és Felix Van Groeningen korábban már dolgozott együtt színész és rendező felállásban, ám ezúttal alkotótársakká váltak és együtt írták és rendezték a Nyolc hegy című olasz-belga-francia produkciót. Felix Van Groeningen korábbi filmjében, a Csodálatos fiúban ugyancsak egy apa-fiú kapcsolatot bont ki. A Nyolc hegyben ugyan egy barátság történetének teljes ívét követhetjük, az apa szerepe is végig kulcsfontosságú, mind a barátság, mind az önkeresés fent és lentjeiben.

A történet Paolo Cognetti magyarul is megjelent regényén alapul.

Pietro életének az a szakasza tárul elénk, amelyet Brunóval, a legjobb barátjával tölthetett. A két srác egy nyáron találkozik, amikor Pietro családja a nyári szünet alatt Torinóból abba a hegyi faluba költözik, ahol Bruno az egyetlen gyerek. A két, látszólag teljesen különböző fiú egyből barátságot köt, s ezt a kapcsolatot nem töri meg az élet egyetlen kemény fordulata sem. A legfontosabb események pedig mind a hegyekben történnek, így a film nemcsak óda a barátsághoz, de óda a hegyekhez is.

A Nyolc hegy elbeszélésében egyszerre dominál a verbalitás és a hangsúlyos, dramaturgiai funkcióval bíró vizualitás is. Ez utóbbi nagyrészt Ruben Impens operatőr tehetségének köszönhető. Helyenként Pietro narrálja élete történetét, de legtöbbször csak szimplán egy-egy hétköznapi jelenet szemtanúi vagyunk. A nagy időegységek átölelését is apró, kiragadott jelenetekkel oldja meg a film. Pietro apját (Filippo Timi) a hegyi faluban látjuk először, ahol csak pár napra jelenik meg, kiszabadulva a munka szorításából, de az alatt a pár nap alatt magashegyi túrákra viszi a fiát, később pedig Brunót is. Amikor a torinói hétköznapokba pillantunk bele, már a munkába merült vagy éppen ingerülten kiabáló apát látjuk. Később a gyárépület ugyanúgy elhatalmasodik a törékeny emberi alak felett, ahogy a magashegyi vidék, csak éppen a fenségesség teljes hiányával.

Ezek a vizuálisan lehengerlő dramaturgiai elemek adják a film merengő jellegét.

Például az út szélére lehúzódó Alfa Romeo nyugodt, de egyértelmű képe, s hogy ugyanazt az autót a következő képen már Pietro vezeti. A film anélkül követ végig sorsokat, hogy stresszel túlfűtött drámákkal bombázná a nézőket. Megjelennek a fentek-lentek, az öröm ideje, aztán a nézeteltérések, a szerelem és a halál is, mégis mindezt sikerül olyan módon adagolnia a vászonra, ahogy az az életben is történik. Biztos lesz, aki emiatt a filmet laposnak érzi majd, én inkább ezt emelném ki, mint az egyik legnagyobb erénye, hogy nincs benne mesterkélten felfokozott dráma, de az élet jelen van.

Az apa-fiú szálon túl a barátság története még fontosabb, Pietro visszaemlékezései szinte mind Brunóhoz kapcsolódnak. Ugyan a férfibarátság ereje a történet legerősebb mozgatója, nem egy Túl a barátságon sztoriról van szó. Sokkal inkább A nagy kékség lehetne a Nyolc hegy párfilmje, ugyan ott a tenger a természeti elem, itt meg a hegyek, de a barátság és a természethez való viszony dinamikája hasonló. Ugyan nincs rivalizálás sem, de a férfiak létezésének alapvető eleme a hegy, ahogy A nagy kékség szintén olasz párosának a tenger mélye. Pietro legfontosabb élményei a hegyekben történnek, Bruno pedig szinte nem is tud máshol létezni.

Ám ahogy a víz alatt is elfogy az oxigén, a hegyek sem egy abszolút válasz az életre.

Alessandro Borghi és Luca Marinelli párosa is szerencsés, játékuk meggyőző, átélhető. A Nyolc hegy erénye az is, hogy ugyan fontos eleme a magashegyi kirándulások, végig realisztikus marad, semmiféle romantikus túlfűtöttség nincs benne. Kerek perec kimondja, hogy hiába jó a hegyekben, nehéz, szinte lehetetlen az élet fent, vagyis nem egy város-vidék ellentét-filmről van szó.

Az egyetlen negatívum a filmben, hogy egy kicsit aránytalannak, indokolatlanul hosszúnak érződik. De az élet diktálta fejezetek egymásra pakolását az életszerűség megteremtésével tulajdonképpen fel is menthetjük. Azt már talán kevésbé, hogy miért ennyire férfiközpontú a történet. Még ha egy férfibarátság is áll a középpontban, míg Pietro apjáról olyan sok szó esik, az anyja, ahogy a többi női szereplő, inkább csak statisztál, időnként jelen van, de róluk, vagy éppen a hozzájuk kapcsolódásról keveset tudunk meg.

A Nyolc hegy a szimbólumokkal is szépen, finoman bánik.

Az épülő ház tekinthető a barátságuk szimbólumának, ahogy maga a cím is aláhúz egy elméletet, de nem veszi azt túlságosan komolyan. De facto egy italozgatás közben hangzik el a Szumeru-hegy és az azt körülvevő nyolc másik hegy tanmeséje. Pietro inkább saját értelmezése szerint gondolja tovább az élete és a hegyek viszonyát. Számára a hegyek emlékeket őriznek, fontos pillanatokat, vagyis azokat a kiváltságos, együtt töltött rövidebb időket, amikor azokkal tudott lenni, akik igazán számítanak, s amikor igazán élni tudtak, jelen lenni. Ezért is lelkesítő film a Nyolc hegy, mert ugyan nem próbálkozik pszichológiai analízissel vagy bölcseleti válaszokkal, de azt meg tudja fogalmazni, hogy az életidő, amely adatott nekünk, tele van jobb és rosszabb időszakokkal, ezért fontos, hogy legalább időről időre megengedjük magunknak, hogy igazán ott legyünk, ahol lenni akarunk, ahogy lenni akarunk.

A Nyolc hegy január 5-től látható a mozikban.

Keller Mirella

Keller Mirella az ELTE Filmelmélet és filmtörténet, illetve Magyar nyelv és irodalom szakán végzett. Jelenleg a Nyelvtudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója. 2008 óta publikál filmes cikkeket, 2010 óta a Filmtekercs.hu szerzője.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com