A belga Dardenne-fivérek bűnügyi jellegű filmje egy orvosról, aki felelősségérzetében vagy bűntudatában nyomozni kezd egy halott lány után. Az idei Cannes-i Fesztiválon bemutatkozó film már itthon is látható.
A rendelő zárása után egy órával csöngettek, az orvos épp adminisztrációs ügyeket intézett a gyakornokkal, és azt mondta neki, ne nyisson ajtót, akárki is jön, ha nagyon sürgős lenne, úgyis csöngetne megint. Vagy mégsem. Ugyanis, mint másnap a nyomozóktól megtudták, egy fiatal fekete lány csöngetett, a kamera felvételén látszik, ráütött az üvegajtóra, aztán elszaladt, mintha valaki elől menekült volna, és meghalt, nem messze a rendelőtől, a Maas partján, papírok nélkül.
Mindannyian érzünk bűntudatot, ha elmulasztottunk segítséget nyújtani, viszont nem mindenkit ébreszt ez rá arra, hogy még mindig van mit tenni és kellene is. Akik cselekedhetnének, saját kényelmük miatt vagy félelemből a szőnyeg alá söprik a problémát, mondja Luc és Jean-Pierre Dardenne a hivatalos cannes-i interjúban, ez zajlik ma a világban. Viszont Jenny Davin (Adèle Haenel), Liège külvárosának egyik körzeti orvosa, ahelyett hogy túllépne a kérdésen, hiszen nem ő ölte meg a lányt, ki akarja deríteni annak személyazonosságát, hogy ne névtelenül temessék el. Kérdezgeti, majd faggatja a betegeit, ismeri-e, látta-e valaki.
A színésznő zárkózott és szigorú arca jól illik a háziorvos karakteréhez: távolságtartó, hidegvérű és hajthatatlan. „Ha jó orvos akarsz lenni, kordában kell tartanod az érzelmeidet!” – mondja Jenny a gyakornoknak, majd kioktatja, hogy a zárás után egy órával nem nyitunk ajtót, mert ahhoz, hogy jól dolgozzunk, pihennünk is kell, és ezt a betegeknek tiszteletben kell tartaniuk. Lehet, hogy ezzel a gondolattal egyetért, viszont mint bevallja később a gyakornoknak (Olivier Bonnaud), gőgből nem akart igazat adni a fiúnak, aki beengedte volna a csöngetőt, és ekként gőgjét dolgozza le a nyomozással. Ennyiből Jenny kutatása a bűnügyi szálakkal színezett dráma lesz, viszont nem az ő érzelmeit látjuk, csak hajthatatlanul keres, „orvosi módszerekkel nyomoz”, ahogy az alkotók fogalmaznak, a betegek lelkiismeretét megpiszkálva, hogy végül ők maguk nézzenek szembe a felelősségükkel.
Jennyt sosem veszi szemtől szembe a kamera, csak profilból. Ahogy egy belga online újságban olvastam, hogy a filmet a Cannes-ban bemutatott változathoz képest megvágták, 7 perccel rövidebb lett, és a képkivágások közül szűkebbeket tartották meg, ami teljesen megváltoztatta az összhatást, közelebb került a néző Jennyhez. A film félközelivel indul, az orvost látjuk, és egy beteg hátát, akit épp vizsgál. A film során sokszor visszatér ez a plántípus, és ezáltal mindig Jenny mellett leszünk, könnyebben azonosulhatunk vele, ugyanakkor elég távolról nézzük, hogy lássuk, mit csinál. Az ismeretlen lány dramaturgiailag rokon a Dardenne-fivérek előző filmjével. Mint az Egy nap, két éjszaka (2014) Sandráját (Marion Cotillard), Jennyt is egy dolog vezéreli, ezt a pár napos életszakaszát mutatja be a film, melynek során a főhős megoldja a feltett problémát.
Az erkölcsi mellett megbújik a szociális olvasat lehetősége is, a külvárosi életről: a film szegényebb rétegekhez is ellátogat, látjuk az elhízott cukorbeteg férfit, aki nem tud járni a sebeitől, az alkoholról leszokó anyát és gyerekeit, egy lepukkant internetkávézót, ahol sötét ügyek zajlanak. És ezt még lehet szélesíteni, ha szó szerint vesszük Dardenne-ék felszólítását, hogy akkor kell cselekedni, ha látjuk, hogy rossz dolog történik, és a segítségnyújtásban csak a megszokás közönye akadályozna meg, ez a felszólítás ugyanúgy vonatkozhat a szegényekre, hajléktalanokra, menekültekre, egyszóval akik segítségre szorulnak. Korunk embere nem figyel eléggé a másikra, állapítja meg a belga rendezőpáros.
A Két nap, egy éjszakával ellentétben, melyben váltakozott a feszültség-oldottság, míg a hősnő céljáért küzdött, Jenny nyomozása kissé monoton, akárcsak az élet vagy az autózás, amit a személytelen hangsáv is kifejez: az autóút zaja kíséri a filmet. Kicsit lassú is, a főszereplő néha már túlságosan fagyos, de elszántságára felnézünk. A fiatal francia színésznő Adèle Haenel felfelé ívelő karrierében újabb lépés a Dardenne-film, még ha nem is a legjobb, egyelőre egy adott típusban – elszánt, kemény, kevéssé nőies nő – bevált, amilyet A küzdőkben is kiválóan alakított. A film maga egy kicsit kevésbé jó, mint a Dardenne-fivérek más filmjei, de értékes a mondanivalója.
