Michael Caine, Morgan Freeman és Alan Arkin elhatározzák, hogy bankot rabolnak. Kell ennél több? A Vén rókák jó humorú vígjáték lett, három igazi legendával a főszerepben.
Szerencsére ma már nem újdonság, hogy idős emberek legyenek egy közönségfilm főszereplői: az öregekből szupercsapatot szervező Red, A feláldozhatók, a Keleti nyugalom, vagy akár az olyan egyszemélyes mozik, mint a Gran Torino vagy a Harry Brown már alaposan kitaposták az utat ennek a filmtípusnak. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne állnának még új lehetőségek a 70 feletti színészlegendák előtt. A Vén rókák most az öreges-bankrablós alműfajnak ágyaz meg: a leginkább a Dokikból ismert, de rendezőként is tevékenykedő Zach Braff egy nagyon szerethető, meglepően jó humorú vígjátékot kanyarított a három veterán kedvenc, Michael Caine, Morgan Freeman és Alan Arkin köré.
A fent említett, úttörő példák nyomán immár nem az a kérdés, hogy el lehet-e adni egy szórakoztató filmet csupa nyugdíjas korú színésszel a főszerepben: egyre természetesebb, hogy egy idősebb művész sem csak nagypapákat vagy hasonló mellékszereplőket játszhat, hanem érdemes teljesértékű hősként tekinteni rá, és az egész filmet az ő karakterére építeni. Így viszont, hogy ma már nem számít szenzációnak, ha csupa ráncos arc tekint le ránk a moziplakátokról, az alkotók a filmtípus határainak tágítására, az összes lehetőség kiaknázására vagy éppen a tökéletesítésre koncentrálhatnak.
Ez utóbbit teszi a Vén rókák is: forradalmi újítások helyett inkább az eddigi tapasztalatokból tanulva, a legjobb megoldásokat összeollózva szilárdítja meg a szerkesztőségünkben is lelkesen támogatott „idősek a filmvásznon” mozgalmat. A Vén rókák receptje tulajdonképpen pofonegyszerű, hiszen mindössze a bankrablós heistfilmek kedvelt sémáját turbózza fel annyival, hogy a botcsinálta rablók ezúttal idősek. Az ötlet viszont tökéletesen működik, ez pedig nagyrészt az igazán elemükben lévő, vérprofi színészgárdának és a megállás nélkül záporozó, kiváló poénoknak köszönhető.
Caine, Freeman és Arkin igazság szerint ma, 80 körül is szünet nélkül játszanak (a legdurvább közülük Freeman, aki évente 5-6 filmben is felbukkan) – ennek ellenére persze mindig öröm, ha láthatjuk őket. A Vén rókákban is könnyedén, rutinosan oldják meg a jutalomjátékkal felérő feladatukat: önironikusak, szeretetreméltóak, véletlenül sem játsszák túl a szerepüket. Hozzájuk képest nagyobb meglepetés a ritkábban látható, pedig ugyanilyen nagyszerű Christopher Lloyd és Ann-Margaret szerepeltetése – illetve az eggyel fiatalabb generációt képviselő Matt Dilloné, aki fájdalom, de az utóbbi időben alig vállal filmszerepet.
Az ő személyük, illetve a köztük lévő tökéletes összhang nélkül nem biztos, hogy működne a Vén rókák.
Ha a színészklasszisok remekelésén nem is lepődünk meg, a film stílusos, ízléses és remekül működő humora már talán kevésbé magától értetődő. Márpedig a Vén rókák ezen a téren sem okoz csalódást: a film tulajdonképpen az 1979-es, közkedvelt Öreg rókák nem vén rókák feldolgozása, Theodore Melfi forgatókönyvíró viszont jó érzékkel aktualizálja a sztorit. A poénok gyakorlatilag végig az öregség körül forognak, de sosincsenek túlpörgetve – őszinték, természetesek. Ezen felül a film anélkül épít magába némi társadalomkritikát, hogy átcsapna szentimentális kesergésbe vagy üres didakszisba: a három öregúr ugyanis könnyű szívvel neveti ki a halált, amikor a nyugdíjalapját elvesztve, a sorsát a saját kezébe véve előáll a képtelen bankrablási tervvel. Talpraesettségükkel, elszántságukkal pedig csak megbecsülést váltanak ki mindenkiből, nem feszengő szánakozást vagy elnéző mosolygást.
Külön öröm, hogy a Vén rókák a cinefilek számára is rejt néhány csemegét: az, hogy a három öreg a bankrablás előestéjén a Kánikulai délutánt nézi, vagy az, hogy az akció közben a Rat Pack (Sammy Davis Jr, Dean Martin, Frank Sinatra) maszkjait viselik, szép kontextust ad a filmnek – egyben a filmes hagyomány bekapcsolásával elmélyíti a főszereplők már amúgy is megkérdőjelezhetetlen tekintélyét.
