Kritika

Embert próbáló túra egy megszállt városban – Occupied City

Steve McQueen formabontó, bő négyórás dokumentumfilmje, az Occupied City Amszterdam második világháborús megszállásáról egy egyedi és érdekes kísérlet. Ám sokkal inkább értelmezhető kiállítási anyagént, installációként, mint filmként.

„Na már megint ez a holokauszt téma! Nem lerágott csont ez?” – lesznek, akik cinikusan ezzel a felsóhajtással közelednek majd Steve McQueen (12 év rabszolgaság, Nyughatatlan özvegyek) első dokumentumfilmes rendezéséhez, az Occupied Cityhez. És, most egy pillanatra az ördög ügyvédje szerepébe helyezkedve: kicsit értem, hogy honnan jöhet ez az attitűd. Hiszen a második világháború valószínűleg a 20. század legjobban dokumentált történelmi eseménye. Ha sorba vesszük az összes, témában megjelent könyvet és (dokumentum)filmet/sorozatot, gyakorlatilag percre pontos képet kaphatunk arról, hogy melyik nap melyik fronton mi történt. Ám fontos, hogy az ilyen szörnyűségek még véletlenül se ismétlődjenek meg, és ehhez az kell, hogy megmaradjanak a köztudatban, akkor is, hogy ha a közvetlen elszenvedői/végrehajtói már nem élnek. (Ergo: nem az a probléma, hogy sok holokausztfilm van, hanem az, hogy a többi, hasonlóan brutális tragédiáról és népirtásról készült kevés.)

A második világháborús és holokausztfilmek többségének viszont van egy eredendő, visszatérő hibája. Mégpedig, hogy megmaradnak a múltban. Bemutatják a történteket, feldolgozzák és szembesítenek a szörnyűségekkel. Talán még azok okaira és okozóira is kitérnek. Ám arról már sokkal ritkábban szólnak, hogy az akkori események hogyan és miért relevánsak ma. Milyen korukon túlmutató hatásuk van, és a következményeik hogyan jelennek meg a mai, mindennapi életünkben. Steve McQueen új rendezése éppen ennek az időszakadéknak az áthidalására vállalkozik.

Occupied City

Az Occupied City minden téren egy végletekig menően rendhagyó dokumentumfilm. Ami tulajdonképpen mellőzi a műfaj összes megszokott narratív és formai eszközét. Nincsenek archív felvételek és beszélő fejek. Nem szólalnak meg sem túlélők, sem történészek, de még a rendező sem. De nem is forgatja színészekkel újra a történteket. Mindezek helyett egy érdekes párhuzamot von Amszterdam jelene (a 2020-as covid-lezárások) és a város második világháborús náci megszállása idején történt események között. McQueen filmje – ami gyakorlatilag Bianca Stigter Atlas of an Occupied City, Amsterdam 1940-1945 című könyvének mozgóképes illusztrálása – majdnem, hogy házról-házra megy végig a mai városon, a narrátor (Melanie Hyams) pedig minden címnél elmondja, hogy mi történt ott 1940 és 1945 között. És tulajdonképpen ennyi a film. Egy majd négy és félórás városnézés.

Ez a megközelítés helyenként pedig egészen meghökkentő, bizarr vagy éppen zavarba ejtő párhuzamokat és képzettársításokat szül.

Fiatal (látszólag bevándorló háttérű) zenészek jammelnek ott, ahol a német tisztek Anglia megszállását tervezték. Multikulti társaság úszik a medencében, ahonnan anno kitiltották a zsidókat. Öreg néni táncol annak a lakásnak a konyhájában, ahonnan az egész családot a haláltáborba hurcolták. A náci titkosrendőrség központja helyén most iskola áll. A téren, ahonnan az összegyűjtött zsidókat vitték Auschwitzba, most erről mit sem sejtő gyerekek vidáman játszanak. Ahol anno a Dávid-csillagokat osztogatták, most legfeljebb használt ruhát vehetünk a zsibvásáron.

Occupied City

A második világháborúban Amszterdamban évente nagyjából ezerszer szólalt meg a légiriadó, a várost mégis sokkal kevesebbet bombázták, mint más európai nagyvárost. Így annak képe nem is változott annyit. Az Occupied City legerősebb része pedig épp ez a felismerés, hogy a történelem nemcsak a könyvekben létezik, hanem azokban a falakban és utcákban, amelyek nap mint nap körbevesznek bennünket. Miként határozzák meg a múlt szörnyűségei a jelenünk környezetét? Hogy dolgozza fel a város az őt ért erőszakot? Hogy képes újjáépíteni, új kontextusba helyezni azt, amihez ennyi vér tapad?

Hogy a fentiekhez hasonló képzettársításokból mit szűr le a néző, az teljesen az ő értelmezésére van bízva. Hiszen ezekben a készítők nem foglalnak meghatározott állást. McQueen (Lennert Hillege operatőr kameramunkáján keresztül) néhol egészen csodálatos képeken mutatja be, hogy milyen ma Amszterdam. Miközben Hyams monoton, egyhangú és érzelemmentes narrációja elmondja, hogy melyik címen mi történt a háborús során. Melyik ház volt az ellenállók központja, melyikben rejtegettek zsidókat és honnan kiket hurcoltak el.

Néhol azonban egészen furák ezek a párhuzamok.

Különösen a covidhoz kapcsolódó részek tekintetében. Amszterdamban ugyanis a második világháborús megszállást követően csak egyetlenegyszer rendeltek el kijárási tilalmat, a covid-járvány idején. Ám – tekintve, hogy egészen más célja volt a kettőnek – ezt a két eljárást talán kissé problematikus párhuzamba állítani. Noha a filmet végig áthatja egy „az élet utat tör magának, és a város még a legnagyobb szörnyűségek után is talpra áll”-hangulat, közben az is benne van, hogy a múltat nem feledhetjük. Hiszen különben a veszély is visszatérhet. Helyenként pedig mintha a jelen veszélyeit a covid-lezárások elleni tüneteseket feloszlató rendőrökkel ábrázolná, tetteiket pedig párhuzamba állítana a narrációban épp elhangzó náci bűnökkel. Legalábbis helyenként így is (félre)értelmezhető a hang és a képek egysége.  

Occupied City

Máskor pedig egészen szenzációs megoldásokkal él: mint amikor a lezárt, üres város a drónfelvételek segítségével konkrétan a feje tetejére áll. Vagy amikor a Mikulás-ünnepség olyan hangos, hogy szinte elnyomja a narrációt. Megmutatva ezzel, hogy milyen könnyen tudunk felejteni, hogy előbb-utóbb a legszörnyűbb tragédiák emléke is elhalványul, és csupán a halk visszhang marad utánuk.

Mindezen érdekes és különleges megoldások ellenére az Occupied City-t nehéz hagyományos értelemben vett (dokumentum)filmként értelmezni.

Túl sok. Túl tömény. Hiszen „cselekményét” tekintve tényleg nem több, mint holland címek, nevek és évszámok listája. A film négy órán keresztül sorolja, hogy hol mi történt. Egyhangúan, monoton és itt-ott talán önismétlő hangnemben. Ez ebben a formában pedig hamar egészen fárasztóvá tud válni. Hiszen az említett történelmi eseményeket meg sem próbálja valamiféle narratív vagy kronológiai ívre felfűzni. Ide-oda ugrál az évszámok között is. (Persze elképzelhető, hogy egyfajta logikus, városnézési útvonal szerint járjuk be Amszterdamot, ám a várost nem ismerő nézőnek ez nem sokat segít.)

Az Occupied City bő négy óra, gyönyörű képekkel festett, szüntelen információdömping, amit nehéz megemészteni, feldolgozni vagy részleteiben emlékezni rá. Hiába van benne szó izgalmas vagy fájón tragikus eseményekről, ezeknek ebben a formában esélye sincs megérinteni minket. (Az elhangzott történetekből amúgy egy nagyon jó antológiasorozat is kisülhetett volna, olyasmi, mint McQueen egy korábbi projektje, a Kis fejsze). Sajnos ez a fajta konstans információzuhatag előbb lefárasztja, majd könnyedén elkezdheti untatni a nézőt. És itt néző alatt nem a sztereotip „évente egy Marvel-filmet nézek” multiplex látogatóra, de a McQueen rajongókra és a művészmozik törzsközönségére is gondolok. Bárkire, aki valamiféle klasszikus filmélményre vágyva ül be erre az alkotásra. Az Occupied City sokkal inkább illene egy kiállítóterembe installációként, ahol vég nélkül mehet. Mert egyhuzamban végigülni a végére sajnos inkább maratoni kihívásnak érződik, mintsem katartikus moziélménynek.

Steve McQueen Occupied City című filmjéből a magyarhangya egyetlen alkalmas mozivetítést szervez 2024. április 16-án az Uránia Nemzeti Filmszínházban.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com