Kritika

Gondterhelten néző arcok – Hivatali titkok

Official Secrets

A Keira Knightley nevével fémjelzett Hivatali titkok (Official Secrets) az oknyomozó újságírás rajongói számára komoly izgalmakat tartogat, de vajon képes-e megfogni másokat is ez a fontos témával bíró politikai dráma?

A 2003-as iraki intervenció meghatározó pillanata a kora 21. század világpolitikájának. A háború, ami kezdetben még a nyugat politikai hegemóniáját jelképezte, a végére épp a hegemónia egyik koporsószögévé vált. A köztudatban is  él az esemény, hogy csak az olaj miatt támadták meg Irakot, a valóságban azonban ennek súlya jóval nagyobb. Míg ugyanis a diktatúrákbúgyan teljesen elfogadott lenne vádakat koholni egy háborúhoz, egy demokratikus jogállamban ez már egy jóval bonyolultabb lépés. Ezt a problematikát mutatja be a Hivatali titkok.

A film középpontjában Katharine Gun áll (Keira Knightley alakításában), aki a brit titkosszolgálat egyik ágaként működő GCHQ-ban dolgozott fordítóként. 2003-ban hozzá is eljutott egy levél egy amerikai titkosszolgálati parancsnoktól, mely szerint a következő napokban az ENSZ Biztonsági Tanácsában ülő, nem állandó tagállamok diplomatáiról próbálnak meg zsarolásra alkalmas adatokat gyűjteni annak érdekében, hogy megszavazzák az iraki intervenciót. A nő kiszivárogtatja a dokumentumot a sajtónak, amely végül a The Observernél köt ki. A többi pedig már történelem.

Noha a főszereplő valóban Katharine Gun, a Hivatali titkok legalább annyira szól a sajtóról, a politikáról és a jogról is, mint róla.

A számos nézőpont bevonása révén a kérdés újra és újra árnyaltabbá válik. Egy kisember világából indul el a film: Gun bevallottan hirtelen dönt a kiszivárogtatás mellett. Az ő története is érdekes, de végig megmarad a saját szintjén – tétje a saját szabadsága, kurd menekült férjének Angliában tartózkodása. Közben azonban egy másik világot is látunk, ahol a kérdés már az, hogy kitör-e az iraki háború. És ez utóbbi még úgy is sokkal érdekesebb, hogy a választ tudjuk.

Official Secrets

A The Observer helyzete azért volt különösen pikáns, mert baloldali lapként a titkos iratok publikálásáig alapvetően mindenben támogatta Tony Blairt, sőt némileg a kormány szócsöveként funkcionált. A dokumentum megszerzése és megjelentetése között csaknem három hét telt el, ami folyamatos nyomozást jelentett több újságíró és több kontinens bevonásával. Noha végül Martin Bright (Matt Smith) publikálta a cikket, de segített benne Peter Beaumont (Matthew Goode) és Ed Vulliamy (Rhys Ifans) is. Az oknyomozók végig pengeélen táncoltak, ugyanis a titkos iratok birtoklását az angol hivatalos iratok törvénye (Official Secrets Act) szigorúan tiltja. Az újságírók még így is nyilvánvalóan kevesebbet kockáztatnak Katharine Gunnál, mégis mivel nagyobb ligában játszanak, a meccsük is érdekesebb.

Így jut el egy furcsa ellentmondásig a Hivatali titkok: a mellékszála érdekesebb, mint a főhőse.

Ez a film egyszerűen jobban működik „újságírófilmként”, mint életrajzi vagy történelmi filmként. Az említett karakterek hiába egyszerűen újságírók, sokkal érdekesebbek, mint a női főszereplő. Míg utóbbi többnyire csak gondterhelten néz, addig a zsurnaliszták vehemensen perelnek a főszerkesztővel, poénkodnak, vitatkoznak vagy épp magukból kikelve üvöltenek. A film egyik legjobb jelenetében kiderül, hogy a titkárnő kijavított néhány elírást (amerikai angolról brit angolra), és ez az egész szivárogtatást kétségbe vonja. Ez az egyetlen jelenet tökéletesen bemutatja, mennyire bonyolult szakma az oknyomozó újságírás, és milyen szélsőséges hatásai lehetnek.

Official Secrets

Az iraki háború kitöréséig áll a Hivatali titkok fókuszában a nyomtatott sajtó, ami nagyjából a játékidő felénél következik be. Ha csak ez alapján kellene megítélni a filmet, akkor joggal lehetne nevezni A Pentagon titkai méltó párjának – a Spielberg mű témáját konkrétan felidézi az egyik szereplő. A hasonlóság azért is érdekes, mert igazából egyik film se tud igazán remekké válni. Izgalmas és élvezhető alkotások (különösen a téma iránt érdeklődők számára), ez kétségtelen, azonban

nem tudnak úgymond „túlnőni” a zsáneren úgy, ahogy tette például Az elnök emberei vagy még inkább a Spotlight.

A középszerűség a játékidő utolsó harmadában különösen szembetűnő. Ez a szakasz a nő jogi tárgyalásáról szól (hogy lesz egy tárgyalás, azt a legelső képkockán ellövi a film), és az események irányítója az ügyvéd lesz (Ralph Fiennes). Dominálnak a komoly, gondterhelt arcok, a politikai filmek rákfenéi. Nincsenek igazi események, a tétek emelkedését csak színjátékkal próbálják érzékeltetni, és hiába tehetséges a színészi gárda, hiányoznak a kiszólások, a történetet nem feltétlenül előre vivő, mégis árnyaló jelenetek. Nyilván nehéz megtalálni az egyensúlyt, amikor egy film még nem „művészkedik” (azaz nem öncélú), mégis tágítja a határokat. De azért van rá példa: nemcsak a már említett Spotlight, hanem mondjuk a feszültségben kiemelkedő Az Argo-akció, a témát horizontálisan jobban kibontó BrexitHáborúban mindent szabad, vagy épp a rendkívül egyedi stílusú A nagy dobás (utóbbi azért különösen jó hasonlat, mert a rendező következő filmje, az Alelnök már átesik a ló túloldalára).

Gavin Hood rendező (Tsotsi, Az élet ára) határozottan vezeti a filmjét, feszültségteremtésben pedig továbbra is remekel, de sajnos nem sikerült semmit hozzáadnia se a témához, se a műfajhoz. AHivatali titkok tehát egy kiváló politikai dráma, a műfaj rajongói, beleértve jómagamat is, imádni fogják, de művészetileg sajnos nem mond semmi újat, és egy-két jelenetet leszámítva kiemelkedőt sem lehet találni benne.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com