Egy mutáns malacért folytatott elkeseredett küzdelem áll az Okja című film középpontjában, – de nézőként mindezen közben rácsodálkozhatunk a 21. századi globalizált világ visszásságaira is.
„Csak a visításukat nem lehet eladni” – egyébként utolsó porcikájukig kiárusíthatók azok a génmódosítással óriásivá hizlalt malacok, melyeket az amerikai Mirando Corporation kísérletezett ki az évek során. Ám közülük egy talán megmenekülhet a vágóhídtól.
Bong Joon-ho dél-koreai rendező már előző filmjében, a Snowpiercer – A túlélők viadalában is tanúbizonyságát adta, hogy az új évezred társadalmi problémái állnak érdeklődése középpontjában. Míg a posztapokaliptikus Snowpiercerben az emberek közötti társadalmi egyenlőtlenségekből fakadó hatalmi játszmák foglalkoztatták, addig a 2017-es Cannes-i Filmfesztiválon a Netflix vitatható bemutatója kapcsán vihart kavart Okjában a médiával szorosan összefonódott multinacionális cégek működése.
A Mirando ikrek – Lucy és Nancy – (Tilda Swinton) családi örökségeként megújuló, New York-i székhelyű Mirando Corporation hamvaiból való feltámadását Lucy jelenti be, óriási médiafelhajtás közepette. E világraszóló projekt keretében 26 génmódosított kismalacot küldenek szét a Föld legjobb farmereihez, hogy 10 év múltán kiválaszthassák közülük a győztes egyedet. Lucy Mirando beharangozója szerint ezek a malacok olyan új faj ősei lehetnek, melyek minimális ökológiai lábnyomot hagyva, még „kurva jó ízűek” is. Így kerülhet Okja, a kismalac, egy dél-koreai hegyvidéken tengődő családhoz, ahol a nagyapjával élő árva Mija (Seo-Hyun Ahn) neveli fel az állatot. Ám elkövetkezik a nap, amikor vissza kell szolgáltatni az irtózatos méretűvé hízott malacot,– aki ráadásul a legszebb lett mind közül. Mija erről hallani sem akar, s utána veti magát szeretett disznajának.
Bong Joon-ho eddigi filmjein végigtekintve, kirajzolódik, hogy a horrortól a thrilleren és a sci-fin át egészen a családi filmig, számtalan műfajjal próbálkozott már, s ebben a filmjében önfeledten keveri is ezeket. Első felét tekintve az Okja is azon családi állatfilmek közé sorolható, melyekben egy gyereket megfosztanak kedvencétől, mire az elkeseredésében nekiindul a világnak, hogy visszaszerezze. A rendező erre a jól bevált toposzra építi a történetet, melynek eredetiségét a bizarr, minden képzeletet felülmúló, vízilószerű malac szolgáltatja. Ezt a gyermeki idillt váltják fel a film második felét eluraló akciójelenetek, horrorisztikus vágóhídi betétekkel tarkítva.
A filmben két, egymástól gyökeresen eltérő kultúra szegeződik egymásnak, s a rendező átélhető atmoszférateremtéssel és a vágás ritmusának váltakoztatásával jól érzékelteti ezt a kettősséget. A malacával élő kislány szemlélődő, andalítóan lassú életritmusát Darius Khondji operatőr az elbűvölően szép, távol-keleti természeti táj panorámájának részeként tárja elénk. Pergő vágásokkal ezt a tág horizontú, kontemplatív időtlenséget sugalló helyszínt váltja fel a rendező a nagyváros elidegenedett világának képeivel, – a szöuli metróalagútból kiokádott arctalan emberáradattal, a multinacionális cég üvegpalotájának hideg, kék fényt visszatükröző ablakaival.
E két világ összeegyeztethetetlenségét Bong Joon-ho három női karakteren keresztül világítja meg, akikből – bármilyen furcsán hangozzék is – Okjához, a malachoz való viszonyuk hozza ki legmélyebb énjüket. A kettős szerepben Tilda Swinton által zseniálisan alakított rivalizáló ikerpár, a csinos, hiú Lucy, és a slampos, kőkemény Nancy valójában egy karakter két változata, – bár azt nehéz eldönteni, melyik ijesztőbb. Rég halott, pszichopata apjuknak való megfelelésvágytól hajtva, mindketten kíméletlen üzletemberré váltak. A hisztis Lucy túl ravasz – tudja, milyen szívre ható szöveggel kell eladnia a génmanipulált malacokat bioáruként, és ehhez jól ismeri a média működését. Ám ő az érzékenyebb, jobb pillanataiban lelke mélyén átérzi saját gonoszságát. Vele szemben Nancy brutálisan őszinte kapitalista, akinek a szíve helyén pénztárgép dobog.
Míg az érző állatokat csupán feldolgozandó árunak tekintő Mirando ikrek számára Okja egy malac a sok közül, hőn vágyott üzleti sikerük tárgya, Mija pedig cégük új arca – addig a romlatlan vidéki kislány számára Okja az egész addigi élete. A malac jelenti számára azt a szeretetet és érzelmi biztonságot, amit halott édesanyjától már nem kaphatott meg. Míg nagyapja számára a disznó „hátszín, bélszín, oldalas, csülök”, addig Mija az intelligens, empatikus állattal szimbiózisban él, közös„nyelvük van, amivel értik egymást.
Míg a női karakterek építik a filmet, – ami különösen igaz a Miját alakító Ahn Seo-Hyun-ra, – addig a cinikus állatorvos, Johnny Wilcox (Jake Gyllenhaal), a Mirando Corporation „arcaként” parodisztikusan túljátszott figurájával erősen gyengíti. Mint ahogy árt a hollywoodi hatást erősen tükröző, New York-i cirkuszi giccsparádéba torkolt felvonulás is, melynek Wilcox egyik főszereplője. Úgyszintén zavaros az állatvédő ALF aktivistáinak, de különösen ájtatos képű vezetőjüknek ironikus ábrázolása. Jay (Paul Dano) ténykedését nehéz nevetés nélkül megállni, ami komolytalanná teszi magát a mozgalmat is.
Ami Bong Joon-ho filmjét mégis érdekessé teszi az Okja, a bizarr fantasy lény, és a három nő: Mija és az extravagáns ikrek közvetítette gondolat. Világot átszelő útjával a malacáért küzdő, talpraesett Mija fejlődéstörténetének lehetünk tanúi, – pedig a nagyapjától kapott aranymalacával valójában idilli gyermekkorának Paradicsomi állapotát konzerválja. S míg a távol-kelet természeti világában megrekedt Mija nem akar felnőni, – addig a nyugati világ könyörtelen üzleti érvényesülését életcélul tűző, marakodó Mirando ikrek, halott apjuk árnyékában, nem képesek felnőni. A globalizálódó világban a keleti megrekedés és a nyugati könyörtelen törtetés értékvilágának ez az árnyalt karakterekkel való szembeállítása teszi elgondolkodtatóvá a dél-koreai rendező filmjét.
Bong Joon-ho filmjét lehet eleinte bájos állattörténetként nézni, ám – miként a Snowpiercer is – valójában kíméletlen társadalomkritika, még akkor is, ha új gondolatot a rendező nem képes hozzátenni az általa felvetett a problémához. A multinacionális vállalatok brutális magánhadseregeivel szemben az állatok genetikai kísérletei ellen küzdő ALF-hoz (Animal Liberation Front) hasonlatos gyenge, belső feszültségekkel terhelt antiglobalista szervezetek aktivistái hiába veszik fel a harcot. Okja megmenekülése a nagyüzemileg iparosított sertéstelep poklából hamis illúzió csupán, – s az ízletes malachúst kedvelő nagyközönség vevő a kegyes hazugságokra. Bong Joon-ho egy IndieWire–nek adott interjúban elmondja, miután Amerikában meglátogatott egy vágóhidat, két hónapig nem volt képes húst enni. Aztán visszatért Dél-Koreába, ahol az utcán sütik az ínycsiklandó illatú húsokat, – s bár azóta leginkább halra vágyik, lassanként visszaállt a vegetarianizmusról, saját példájával igazolva, hogy idővel mindent el lehet fogadni.
Bár az Okja korántsem tökéletes film, – de szerethető. Jó érzés egy kedvencéért küzdő kislánynak drukkolni, különösen, hogy egy aranyos, bumfordi állatért harcol. S bár tudjuk, hogy nincs megváltás, jó látni, hogy egyéni sorsként felkínálkozhat a menekülés esélye. És ebben a filmben még a gonosz kapitalistát is lehet imádni – ha Tilda Swinton játssza.
