Ha Fellini még élne, olyan filmeket készítene, mint az Oscar-díjas Paolo Sorrentino: az Ifjúság gyönyörű mű lett.
Lehet Paolo Sorrentinót Fellini-epigonnak nevezni, de ne felejtsük, hogy jó epigonnak lenni korántsem könnyű feladat – elég, ha csak a Kilenc csillogó felszínességére gondolunk. Sorrentino sokkal bonyolultabb feladatot vállal annál, minthogy sorra lemásolja Federico Fellini filmjeit, de még tisztelgésnek sem nevezném A nagy szépséget és a friss Ifjúságot: a rendező el tudja hitetni, hogy egyszerűen ugyanazok a problémák érdeklik, mint az egykori mestert, és hasonló bizarr figurákat, jeleneteket fedez fel maga körül; eközben viszont önálló tartalommal is kiegészíti az örökérvényű kérdésfelvetéseket. Míg A nagy szépség léha római elitje Az édes élet éjszakai életet élő, tévelygő naplopóit idézte meg, az Ifjúság a mélyebb egzisztenciális és művészetfilozófiai problémákat boncolgató 8 és fél nyomába ered.
Egy lényeges különbség azonban mindkét filmpár között van: a szereplők életkora. Marcello Mastroianni a harmincas éveiben járt, mikor eljátszotta Marcello és Guido szerepét – Sorrentino főszereplői hatvanöt, illetve nyolcvan évesek. Így akár kontinuitást is feltételezhetünk a filmpárok között: Fellini hősei megöregedvén aktuális jelenünkben, Sorrentino filmjeiben élik újra, folytatják egykori szerepeiket.
Ezáltal Sorrentino egy plusz témát, konfliktusforrást emel be az ismerős kérdések közé: az öregedést. Már A nagy szépségben is hangsúlyos volt a számvetés, a visszatekintés, de az Ifjúságnak egyenesen ez a mozgatórugója: a két barát, Fred és Mick olyan alkotóművészek (zeneszerző és filmrendező), akik életük és pályájuk vége felé eltérő stratégiákkal néznek szembe az öregedéssel és zárják le életművüket.
A művészi válság immár általános életjelenség: a helyszín ugyanúgy egy luxusszálloda, mint a 8 és félben, de a probléma eszkalálódására már a főszereplő megkettőzése is utal; rajtuk kívül is számtalan útkereső vendég tölti meg a svájci hotelt. A hegyvidéki környezet, a filozofálgató, válságokkal küzdő zárt közösség egyébként Fellinié mellett egy másik korszakos művet: Thomas Mann A varázshegy című regényét is megidézi. A párhuzamot megerősíti a film befejezése is, melyben magyarázatot nyer a címe is: akárcsak Mann regényében, az Ifjúságban is az az érzésünk, a szanatórium világtól elzárt mikrokörnyezete csak elodázza a problémák megoldását. Valódi tettekre és gyógyulásra akkor van lehetőségünk, ha kitörtünk a kényelmes semmittevéssel kecsegtető csapdából.
Mindemellett az Ifjúságot ne tézisfilmként vagy filozófiai traktátusként képzeljük el: az álmok, fantáziaképek és bizarr valós szituációk keveréke lenyűgöző beállításokban árad felénk, azaz az Ifjúságba nagyon könnyű belefeledkezni, egyszerűen jó nézni. Michael Caine, Harvey Keitel, Rachel Weisz és Paul Dano hátán hatalmas a felelősség, hogy ezt a túláradó szépséget, pontosabban látványosságot tartalommal töltsék meg, ők pedig igazán kitesznek magukért. Otthonosan mozognak Sorrentino mesevilágában, így a film túlmutat az üres idézeten vagy az öncélúságon: átélhető, átérezhető lesz. A komótos tempó ellenére sem vontatott; lassan, de biztosan hömpölyög előre. Sosem nehézkes, sőt, tele van humorral: a trailer sajnos a legjobb pillanatokat már bemutatta, de a nagy egész, a film egyszerre keserű és az életet éltető világképe úgyis csak a teljes mű megtekintésekor rajzolódik ki. Maradandó élmény, mely napokkal a vetítés után is a hatása alatt tart.
