Kritika

Once Upon a Time in the West … of Ireland – Pixie

Pixie

Barnaby Thompson fekete humorral és vérrel átitatott, angol-ír gengsztervígjátéka a vidéki Írország idilli tájai között ugraszt egymásnak jóformán mindenkit: a helyi nehézfiú bosszúszomjas lányától kezdve a bűnözés világába véletlenül belecsöppenő pancsereken át a magát papnak álcázó, gengszterfőnök Alec Baldwinig. A Pixie így nem meglepő módon kaotikus és szürreális, de kifejezetten jó értelemben.

„Csak azért, mert alkalmanként embereket öl, még szerethet operát hallgatni” – ad jellemrajzot Pixie (Olivia Cooke) saját nevelőapjáról két zöldfülű bűntársának. Mondhatnánk: a ’bűnöző is csak ember, érzésekkel, magánélettel és olykor szinte már érthető indítékokkal. Ezt az alapszituációt nyilván nem a Pixie találta fel, de szépen alkalmazza a hosszú múltra visszatekintő műfaj kedvelt fogásait. A sötét humor és a kendőzetlen erőszak mellett a valamirevaló brit bűnügyi vígjátékok

gyakori jellemzője, sőt erénye a bűnözők civil oldalának bemutatása, az ebből fakadó humorforrások és abszurd félreértések kiaknázása.

Mesterien művelte ezt többek közt Guy Ritchie a Blöffel és A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacsővel, vagy Martin McDonagh az Erőszakikkal – jóllehet a Pixie-t azért nem fogják a két forgatókönyvíró-rendező klasszikusaival egy szinten emlegetni. De joggal beállhat a sorba az olyan, nagyobb részt szórakoztatásra építő, fekete komédiák mellé, mint az 1993-as Az érzelmes bérgyilkos – vagy annak azonos című 2009-es feldolgozása, a Rakoncátlan célpont  –, A pék, esetleg Az eltakarítónő.

A Pixie egy pillanatra sem leülő, feszes tempójú, szórakoztató gengsztervígjáték, amely az első pillanattól kezdve egyértelművé teszi, hogy nem veszi magát halálosan komolyan.

A film nyitánya megér egy misét: két bizonytalan, álarcos, pisztolyos rosszfiú beront egy templomba, ahol négy lelkész teázik egy kis asztal körül.

Úgy tűnik, félreértés történt az Úr házában, mígnem a két fickó meglátja az asztal alatt A táskát, ami aztán a Pixie utolsó pillanatáig központi szerepet kap, kézről kézre járva a bűnös kezek között, egyre több zűrzavart és hullát hagyva maga után. Az ebből a lazaságból fakadó, valóságtól elrugaszkodott helyzetkomikum jelenti a film legfőbb erősségét, ugyanakkor épp emiatt  nem fog a Pixie  mindenki körében osztatlan sikert aratni.

A templomban történt mészárlás a festői környék két gengszterbandája között háborút idéz elő. Az egyik banda védjegye az állatos maszkok viselése tűzharc esetén, a másik viszont apácáknak és lelkészeknek öltözve intézi piszkos ügyleteit. Előbbi közösség élén Dermot (Colm Meaney), a másik élén pedig az esti híradóban, reverendában hadat üzenő McGrath atya (Alec Baldwin különösen vérfagyasztó „keresztapa” alakításában) áll, aki a véres leszámolások helyszíneként általában a templomot preferálja.

Ezzel párhuzamosan Dermot nevelt lányának, Pixie-nek (Olivia Cooke) is feltett szándéka birtokba venni a táskát. Ehhez azonban kénytelen szövetkezni a bűnözésben semmiféle jártassággal nem rendelkező Frankkel (Ben Hardy) és Harlanddal (Daryl McCormack), akikhez a táska egy balszerencsés(?) véletlen folytán került.

Így hárman indulnak útnak, hogy keresztülszeljék a festői ír tájakat, csomagtartójukban egy bizonytalan mértékben halott hullával és nyomukban az említett gengszterbandákkal.

Olivia Cooke kitűnő választás volt a címszereplő karakterére. A 2018-as Hiúság vására (Vanity Fair) Becky Sharpjaként tökélyre fejlesztette a gaz csábító szerepét, aki ezen tulajdonságait felhasználva lépeget előre saját céljai eléréséig anélkül, hogy útközben ez bárkinek is feltűnne. Pixie, még ha meg is értjük bosszúja indítékait és hidegvérű természetének okait (épp csak annyi családi háttértraumát beemelve a történetbe, ami még nem teszi drámaivá a film felhangját), nem az a fajta főszereplő, akivel könnyedén tudunk azonosulni. De ez nem is jelent problémát – a film ugyanis nem őt szánta erre a feladatra, sokkal inkább a mellé rendelt két amatőr bűntársát, akik addigi, átlagos életükből kiindulva azt feltételezik, hogy a bűnözésben is opció lehet az igazságosság.

Barnaby Thompson filmje nagyjából az első pillanattól kezdve azért tesz, hogy kialakítsa bennünk az immunitást a felvonultatott abszurd gyilkosságokkal szemben, amelyeket így bizarr módon humorforrássá alakít. A Pixie kissé olyan, mint

egy ír díszletbe öltöztetett, „könnyített” Tarantino-film, amely a hullák nem elenyésző száma ellenére sem üli meg a lelkünket és a gyomrunkat,

nevettet, elborult fordulatokból fakadó csavarokat, ha nem is mindig kiszámíthatatlanul, de okosan alkalmaz. Világmegváltást nem hoz, de nem is ígér – a saját maga elé támasztott elvárásokat és ígéreteket viszont beváltja, így aki vevő a fekete humorra és egy kis bűnös élvezetre, annak a Pixie nagy valószínűséggel nem fog csalódást okozni.

Németh Míra

Németh Míra 2019-ben csatlakozott a Filmtekercs csapatához. Miután látta az Amélie csodálatos élete című filmet, 12 évesen döntött úgy, hogy filmekkel akar foglalkozni. Azóta „mindenevő”: szerzői filmeket, blockbustereket, dokumentumfilmeket egyaránt szívesen fogyaszt, különösen kedveli a sajátos rendezői szemléletet, az abszurd humort és a társadalomkritikát a filmekben.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés