Kritika

Gyászos dokumentumfilm – One More Time with Feeling

Nick Cave fiának tragikus halála teljességgel átformálta az énekes legújabb albumának felvételeit. Cave úgy döntött az album születéséről dokumentumfilmet forgat, hogy a maga furcsa módján visszavonuljon és elkerülje a nyilvánosság kérdéseit és részvétét. A megszületett anyag festői képeivel mégis kényelmetlen kérdések tömkelegével szembesíti a nézőt.

Én nem hiszek azokban a dalokban, amelyekben valahol a sorok között nincsen egyfajta sóhaj” – Cave 1998-as nyilatkozata nem csupán dalszövegeire, hanem forgatókönyveire, filmzenéire, illetve regényeire is tökéletesen illik. Isten hiánya, bosszú, elmúlás, kárhozat, gyász és halál rendszeresen visszatérő motívumok az énekesnél. Ezen témákat az elmúlt 30 évben sikerült viszonylag objektíven, kívülről szemlélnie, azonban Arthur Cave hirtelen, értelmetlen halála a 15 éves fiú feltehetően drogok hatása alatt lezuhant egy szikláról – minden motívumot személyes fájdalommal töltött meg.

A tragédia Cave legújabb albumának felvételei közben történt, ami teljesen átformálta a kész anyagot. Az album címe (Skeleton Tree – Csontváz Fa) remekül reflektál a zene, az album borítójának és a dalszövegek narratívájának szándékolt lecsupaszítására, ugyanakkor ez a tudatos minimalizmus és puritánság teljes kontrasztban áll a film dagályosságával. A dokumentumfilm címe hasonlóan beszédes, mint az albumé és remekül rávilágít az alkotás lelketlenségére: One More Time with Feeling, vagyis Még egyszer érzéssel. Cave-nek egy állandóan őt és családját pásztázó kamera lencséje előtt kellene megélnie a gyász személyes folyamatát (esetenként újra és újra egy jobb felvétel kedvéért), úgy hogy az ne hasson mesterkéltnek.

A gyász egyesít azzal, akit elvesztettél. Összeolvadás: azzal tartasz, ami/aki elhagyott. Bizonyos értelemben meghasadsz, és elkíséred őt az útján. Olyan messzire, ameddig csak mehetsz.” – Philip K. Dick Csordulj könnyem, mondta a rendőr című remekművében gyönyörűen foglalja össze a gyász mibenlétét. Ezt a személyes utazást, egy szülőnek saját gyermeke elvesztését képtelenség természetesen visszaadni egy kamera előtt.

Mikor gyászolsz, zihálsz, sírsz, görcsölsz és nyüszítesz a fájdalomtól. Egyszerre élsz és halsz meg belül, amíg fel nem dolgozod a veszteséget. Ez a fajta őszinteség és az érzelmek szabad folyása teljességgel hiányzik a filmből, csupán manír és mesterkéltség az, amit Cave és felesége arcán látunk. A film egy pontján a gyászoló szülők bemutatják azokat a festményeket, amiket Arthur készített halála előtt, majd csak ülnek és üresen néznek maguk elé. Kényelmetlen és érthetetlen jelenet: mesterkélt és az ember empátiájára játszó képsor, ami teljességgel elidegenít a tragédiától.

A dalok felvételei több őszinte pillanatot tartogatnak, mint az interjúk és életképek bemutatása összesen, de itt is érződik, hogy a látvánnyal próbálták palástolni az ürességet és gyász folyamatának megfoghatatlanságát. Andrew Dominik több filmjében is bizonyította (Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford; Ölni kíméletesen), hogy mestere a lírai képek megkomponálásának, azonban ez mindig a tartalom szolgálatában állt.

A One More Time with Feeling esetében minden egyes beállítás, minden elhelyezett lámpa, minden taktus a maximális érzelmi és esztétikai élmény elérésére törekszik, ez az öncélúság pedig erőltetettnek hat. Az olyan teljesen felesleges megoldásokról, mint a 3D kamera használatáról vagy a pillanatról, mikor a film a Schindler listájának leggiccsesebb jelenetét idézve átvált fekete-fehérről színesre, inkább nem is ejtek szót.

Ugyanakkor bármekkora paradoxonnak is hangzik, ezek a végletekig kidolgozott és megkomponált stúdiófelvételek szolgáltatják  a felvázolt negatívumok ellenére  a film legszebb pillanatait. A dalok közben bemutatott bravúros kameramozgások (amelyek David Fincher legvadabb pillanataira is rátesznek egy lapáttal), a fény-árnyék játék tökéletes használata olyan éteri, túlvilági atmoszférát teremt, ami

tökéletes hátteret ad a fájdalomtól izzó daloknak.

Több olyan beállítás is van, ami Anton Corbijn legjobb munkáit idézi, ez pedig gyönyörű főhajtás a fotográfus előtt, aki többek között Cave 1994-es albumához a Boatman’s Call-hoz készített portrékat.

A 2014-es 20 000 nap a Földön egy mély, elgondolkodtató, mindenféle manírtól mentes utazás volt egy zseni koponyája körül. A One More Time with Feeling egy művészkedős dokumentumfilm, amit lehet, hogy évekkel később kellett volna megcsinálni, rálátással, őszintébben.

Avatar

Dunai Marcell

Dunai Marcell a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakán végzett, jelenleg szakirányú továbbképzését végzi mentálhigiénés segítő szakember szakon. A ráckeresztúri Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonában dolgozik terápiás munkatársként: munkájából kifolyólag vonzza a függőségek pszichológiája, a felépülés folyamata és az ennek tükrében megjelenő emberi kapcsolatok filmes reprezentációi.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A sorozatok lényege, hogy nincs meghatározott végük… Ezzel vitatkoznánk!

A 2010-es évektől folyamatosan nő a televíziós és streaming sorozatok száma, köztük pedig az előre meghatározott véggel rendelkező egyévados szériák, vagyis a minisorozatok is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Nem tudod mi a különbség antológia-, mini- és limitált széria között? Akkor ez a te videód!

A VLOGtekercs stábja ebben a hónapban a minisorozatok formai jegyeit és történelmét járja körbe. Számos ismert és kevésbé ismert sorozatpéldával azokra a kérdésekre kerestük a választ, hogy miért éri meg a nézőnek minisorozatot nézni és milyen előnyei származhatnak az alkotónak a minisorozat formátumból.

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor

Vágó: Énekes Gábor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya