Fókuszban Kritika

All inclusive eutanázia – Öngyilkos túra

Jonas Alexander Arnby Öngyilkos túrája az eutanázia meglehetősen kényes erkölcsi és gazdasági (!) kérdéseit járja körül. Ám amennyire érzékeny a téma, annyira érzéketlen a tálalás.

Maxnál (Nikolaj Coster-Waldau – Második esély, Trónok harca) agydaganatot diagnosztizálnak, így a férfinak együtt kell élnie a tudattal, hogy maradék 1-2 évében folyamatosan romlani fog mentális állapota. Ám egy hirdetés hatására felmerül a kérdés: valóban együtt kell élnie ezzel? Vagy inkább szálljon ki „még időben”, felhagyva a szenvedéssel – és a körülményes öngyilkossági kísérletekkel?

Így kerül Max a Hotel Aurórába. A gyönyörű, ám kissé zord, igazi skandináv thriller-tájon elhelyezkedő szanatóriumszerű szálloda az utolsó napjaikra önként jelentkező vendégek igényeit elégíti ki. Ezalatt azonban nem az extra minibárt vagy az all inclusive szolgáltatásokat kell érteni. Az Auróra

felkínálja annak lehetőségét, hogy mindenki a számára legszimpatikusabb, egyedi halálesetet válassza.

Viszont ha valaki ide bekerül, már nem gondolhatja meg magát – innen nincs visszaút. A film alapsztorija olyannyira morbid, hogy már-már szatirikusnak tűnhet, azonban ne higgyük azt, hogy a fekete (vagy bármilyen) humor viszi el a hátán a filmet. Humorral ugyanis az Öngyilkos túra szinte egyáltalán nem dolgozik – kivéve talán Max öngyilkossági kísérleteit, amelyeket egy telefonhívás vagy a szomszéd érkezése szakít félbe. Ennyi fel-felvillanó “humorfoszlányt” leszámítva Arnby teljességgel a téma tragikumát és drámaiságát emeli ki.

Az Öngyilkos túra érdekessége és ezáltal erénye (lehetne) a témához való hozzáállás. A közelgő halál tudatában lévő főhősök gyakori alapanyagai a megható drámáknak – ilyen például a szintén dán Csendes szív, a Most jó, a Mégis, kinek az élete? vagy a Szerelem, amelyek a melankóliával és olykor humorral megfűszerezett életszeretetet és az emberi kapcsolatok fontosságát, erejét hordozzák tanulságként. Arnby filmjében viszont erről szó sincs.

Az eutanázia a modern társadalom virágzó üzleteként jelenik meg, a halál szolgáltatássá válik.

A Hotel Aurorában megjelenő eutanázia-biznisz könnyedén értelmezhető a fogyasztói társadalom és az elszemélytelenedés kritikájaként. Mint holmi kötelező elintéznivaló; az elmúláshoz vezető út sokkal inkább emlékeztet a sorban álláshoz a postán, a halál maga pedig az adóbevallásra, mintsem a szeretteinktől és az élettől való búcsúra. Ezen a ponton fontos megemlíteni, hogy Max érthető módon megkeseredett, de nem magányos ember: szerető párja van, aki mellette áll. Mégis úgy dönt, hogy nem akarja Lærke-t (Tuva Novotny) terhelni leépülésével és az eutanáziáról való döntés nehézségével, ezért szó nélkül eltűnik, hogy kímélő magányban távozhasson az életből, ezzel egyedül járva végig a halálig vezető utat. A Hotel Aurora ugyanis kifejezetten arra biztatja lakóit, hogy egyedül, a szeretteik nélkül hagyják itt földi életüket. Akik pénzükért cserébe megkapják az ellenszolgáltatást (a halált), steril luxuskörülmények kényelmébe csomagolva.

Arnby így társadalmi és erkölcsi szempontból egy nagyon kényes kérdést vet föl. A kereszténység megjelenése óta Európában az eutanáziát (erkölcsi és vallási okokból) tiltják, napjainkban mindössze a Benelux államokban legális annak „klasszikus” formájában. Néhány országban létezik egyfajta köztes állapot (Németország, Svájc, Ausztria és Finnország), ahol az orvosilag asszisztált öngyilkosság intézménye működik. Az viszont az összes európai országra igaz, hogy az eutanáziát – függetlenül annak jogi hátterétől – erkölcsi szempontból közelítik meg.

És akkor jön Arnby, aki az öngyilkosság, a halál vagy a halálba segítés kérdését nem erkölcsi oldalról mutatja be. Felvázol egy utópisztikus, mégis ijesztően realisztikus valóságot, amelyben az eutanázia már nem erkölcsi kérdés. Ebben az utópiában (?)

a fogyasztói társadalom (pénz és üzlet) felülemelkedik az erkölcsön.

Az élethez való jog mellé bekerül a halálhoz való jog is, ám nem vallási vagy morális okok, hanem a benne rejlő üzleti lehetőségek miatt. A Hotel Aurora tevékenysége ráadásul még csak nem is államilag szabályozott vagy bármilyen módon ellenőrzött: interneten könnyedén fellelhető, önmagát csalogató marketinggel reklámozó szolgáltatásról van szó – mintha csak egy wellnesshétvégére foglalnánk időpontot.

Adott tehát egy rettentően kreatív, friss, még sosem látott feldolgozása egy olyan súlyos témának, amelyet a kereszténység  óta sokan a mai napig tabuként kezelnek,  De akkor mégis miért nem a 10 pontokat zsebeli be a film játszi könnyedséggel?

Az Öngyilkos túra első fele magán viseli a klasszikus, lassú folyású skandináv dráma jellegzetességeit. Régóta tudjuk a dánokról (Nyomtalanul, Palackposta) és a norvégekről (Thelma, Fejvadászok) – hát még a dán-norvég koprodukciókról –, hogy a nyomasztó atmoszféra megteremtésének nagymesterei. Klasszikus megoldásként Arnby is beveti a sivár, egyszerre lélegzetelállító és élettelen skandináv tájakat és minimalista, geometrikus letisztultságú belső tereket, melyek segítségével átmenet nélkül depresszióba taszítja a nézőt.

Azonban a halált, pontosabban az öngyilkosságot szokatlanul és kreatívan feldolgozó, zseniális alapsztori és a kötelező skandinávosan borongós eszköztár (sőt, még Nikolaj Coster-Waldau) sem elég a tökélyhez.

Az Öngyilkos túra mintha egyszerre akarna kicsit misztikus thriller és egy kicsit jobban dráma lenni, előbbiből azonban csak csökevényes próbálkozásokra futja. Felsejlik néhol az izgalom és a feszültség, de csak igen haloványan – mintha csupán akarták volna az alkotók, hogy bizonyos pontokon feszültséggel teli legyen a film, de ebből aligha lehet érezni bármit is, így a pulzus mindvégig egyhelyben toporog.

Pedig az Öngyilkos túra második felvonása érezhetően a feszültségre szeretne alapozni. A fő probléma a film misztikum-próbálkozásával leginkább az, hogy

mintha Az egészség ellenszerének „északiasított”, letisztultabb koppintása akarna lenni, valójában azonban csak lapos és üres marad, a csattanója pedig sokkal kisebbet üt.

Itt is adott egy szanatóriumszerű intézmény és a foglyul ejtett vendégek, a hallucinációk, a férfi főszereplő, aki észreveszi, hogy valami nagyon nincs rendjén… de a történet ezen a ponton meg is reked. Vélhetően sokkal jobb taktika lehetett volna az, ha a film társadalmi és erkölcsi oldalát domborítják ki – akkor talán a témának egy olyan egyedi feldolgozását kaphattunk volna, amilyenre eddig még nem volt példa. Így viszont csak egy ködös, kissé nehezen definiálható és – dacára a teljesen befogadható hosszúságú, 90 perces játékidőnek – elnyújtott, unalmas drámát kaptunk.

Németh Míra

Németh Míra

Németh Míra 2019-ben csatlakozott a Filmtekercs csapatához. Miután látta az Amélie csodálatos élete című filmet, 12 évesen dönött úgy, hogy filmekkel fog foglalkozni. Azóta „mindenevő”: szerzői filmeket, blockbustereket, dokumentumfilmeket egyaránt szívesen fogyaszt, különösen kedveli a sajátos rendezői szemléletet, az abszurd humort és a társadalomkritikát a filmekben.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..