A nagy történetek mögött húzódó lelki gyötrődések krónikása, John Madden ezúttal a világháború egyik fordulópontjának hátterét mutatja be. A náci hadigépezet figyelmét egy zseniális trükkel elterelő hadművelet kidolgozásának minden részletébe betekintést kapunk A Vagdalthús-hadművelet (Operation Mincemeat) kockáit figyelve.
John Madden amellett, hogy megbízható kismester, egy igazi mázlista is. Alig akad műfaj, amiben eddigi három és fél évtizedes pályafutása alatt ne próbálta volna ki magát. Legtöbbször rendezőként és forgatókönyvíróként, néhol producerként. Szinte minden esetben A-ligás sztárokkal és a szakma krémjével dolgozhatott, és nagyon ritkán hibázott. Az angol filmes legismertebb és legelismertebb alkotásai az 1998-es Szerelmes Shakespeare és a három évvel később bemutatott Corelli kapitány mandolinja.
Madden legújabb rendezése, a brit mozikban januárban debütáló Operation Mincemeat
nem fogja megrengetni a világot, de témájában hiteles és gazdag forrásanyagként lehet rá hivatkozni.
A történelemben – különösképpen a második világégés eseményeiben – kevésbé jártas nézők pedig minden bizonnyal egy korrekt, szórakoztató darabként fognak rá emlékezni. És, az sem utolsó szempont, hogy a mostanság kissé talajt vesztett brit néplélek számára büszkeséggel telt enyhet adnak képsorai.
A fake news korában talán már nem bír akkora vonzerővel, ha egy film marketingkampányában az „igaz történet alapján” címkét használják. Esetünkben azonban ez nem csak piaci húzás, hanem teljes egészében fedi a valóságot. Az 1943 nyarára – több hónap alatt – kidolgozott Vagdalthús hadművelet
következményei az addig kiegyenlített háború állását először billentették a szövetségesek javára.
És ez nem spoiler, hisz így esett a történelemben. A szövevényes akció alapja az az elképzelés volt, miszerint a nácik délkelet-európai terjeszkedését egy szicíliai offenzívával lehet megállítani, illetve megtörni. A hadművelet komoly előkészítést és egy rafinált cselt igényelt, ami Hitler figyelmét Görögország felé tereli, mialatt a csapatok elfoglalják Szicíliát. A csel eszköze és alanya egy kitalált karakter, egy bizonyos Martin őrnagy és az ő szépen felépített fiktív háttértörténete volt.
Az ötlet pofonegyszerűnek hat: adott egy brit egyenruhába öltöztetett hulla, akit a semleges Spanyolországban partra vet a víz. Naná, hogy ott, ahol hemzsegnek a német kémek! Karjához van láncolva egy aktatáska, melyben egy tervezett görögországi támadás tervei lapulnak.
Mellényzsebében szerelme fényképe simul, itt-ott elszórt személyiségmorzsák, miegyebek leledzenek.
Az alapkoncepció a filmben és a valóságban nem mástól származott, mint a brit haditengerészeti hírszerzésnél ténykedő Ian Flemingtől (Johnny Flynn). Igen, a James Bond-regények írójáról van szó!
A kidolgozás, végrehajtás nehéz feladata a kémszervezet két hírszerző tisztjére, Ewen Montagura (Colin Firth) és Charles Cholmondeley-re (Matthew Macfadyen) hárul. No, meg a sok-sok elhivatott, összetartó csapattá összeálló szürke eminenciásra. A megfelelő – ld. család és gyökerek nélküli, tehát felkutathatatlan – halott megtalálása után legtöbbször pazar, de néhol fárasztó párhuzamos montázsokban követhetjük nyomon, ahogy minden apró részlet a helyére kerül, és a németek bekapják a horgot.
A feszült történetben mozgó, jól kidolgozott karaktereket magas színvonalú színészi alakítások jelenítik meg, melyek csak elvétve csúsznak át teátrálisba. Az elhasznált sztárarcokat nélkülöző gárda (fentieken kívül pl. Penelope Wilton, Kelly Macdonald, Alex Jennings, Jason Isaacs) csapatkapitánya Colin Firth. Igaz, éppen ő az, aki mintha egy kissé enervált lenne. A néző a felelősség, a magánélet és a (Cholmondeley-val való) emberi rivalizálás hármas szorításában vergődő hőstől több vibrálást, energiakisülést várna. Pláne úgy, hogy még a szerelem szele is megérinti Jean Leslie (Macdonald), az iroda szíve-lelke képében. A brit színészlegenda persze így is kiválóan teljesít, alakítása számos regiszteren kifogástalanul szólal meg.
Madden filmje több momentummal is eléri, hogy néhány napnál, hétnél tovább emlékezzünk rá.
Ilyen például a keretes szerkezetben kétszer is szereplő – és mindkét alkalommal árnyalatnyival más hangulatú – feszült jelenet a szövetséges erők vonulásával. A viharos tengeren, a szakadó esőben a szicíliai partok felé hajózó katonák képei szavak nélkül is hatásosak. Ráadásul sokadjára döbbentenek rá minket az egész háború tétjére, embertelen viszonyaira és szörnyű hozadékaira.
Amellett, hogy gyakran tolakodónak és hatásvadásznak érezzük a film zenehasználatát, több ízben észrevétlenül hatva is drámai töltettel ruházzák fel a kulcsjeleneteket. Örvendetes tény, hogy mindez különösképpen a hazafiasra, hősiesre hangolt szcénákban működik. Bátran és szégyenkezés nélkül dagadhat hát a brit honfiúi kebel! A történet szerelmi szálának hangütése végig kissé hamiskásnak hat, ám annak lezárása a történet utolsó harmadában megnyugtatóan valóságszagú és giccsmentes.
Sajnos, azonban Madden is elejti korunk filmeseinek oly gyakori hibáját:
nincs szíve határozottan és sűrűbben használni a vágóollót.
Pedig egy feszesebb sztori, legalább húsz perccel rövidebb játékidővel sok sallangtól és kényelmetlen perctől megszabadíthatta volna filmjét, illetve annak nézőit.
A Vagdalthús-hadművelet nem kimagasló műfajremek, de a tisztes középszerből a fentebb említett finom részletekkel és emlékezetes jelenetekkel kiemelkedik.
És egy nagyon szép, rejtett popkulturális utalást sem mellőző pillanattal. A fanyar humorba csomagolt epilógus előtti győzelemittas jelenetben az ötletgazda Fleming mintegy a nézők felé emeli poharát. Mi, európaiak hálásan, az ex-európai britek pedig büszkén kiáltanak fel, és nemcsak James Bond, hanem a dicső történelmi cselekedet miatt is! Egészségére, Mr. Fleming! És köszönjük a „halat”, kinek valódi neve: Glyndwr.
Frissítés: cikkünk korábbi verziójában tévesen állítottuk, hogy a film a Netflixen látható. Magyarországon az HBO kínálatában található meg.
