Kritika

A kisemberek harca a halállal – Ordinary Love

Az Ordinary Love egy idősödő, hétköznapi pár (Liam Neeson és Lesley Manville) kapcsolatán keresztül próbálja megfogalmazni, mit tesz a betegség az emberekkel, hogyan hat a kapcsolatukra.

Ahogy a film egyik társrendezője fogalmazott egy interjúban, olyan filmet akartak csinálni, ami mindenkihez szól, olyan helyzeteket akartak bemutatni, amikkel a legtöbbek már találkoztak a hétköznapok során. Ez adja a film keretét. Témáját tekintve viszont nehéz általánosságban beszélni, hiszen az életünkben átélt traumákat mindannyian máshogy éljük meg.

Tom és Joan hosszú évek óta házasok, túléltek már egy nagy tragédiát közösen (évekkel korábban elvesztették a lányukat), ám a nehézségek ellenére még mindig szeretik egymást, talán még a tűz is ott van a nagyon egyszerű, csendes kapcsolatukban. Amikor Joant mellrákkal diagnosztizálják, újra bizonyítaniuk kell, hogy ott vannak egymásnak, bármi is történjen.

Ahogy a kapcsolatukat a visszafogottság jellemzi, úgy a rákkal való küzdelmük is ezen a szinten történik, az érzelmek lefojtottak, a cselekmény nagyrészt a harc különböző stádiumait, a kezeléseket és az azok utáni állapotokat mutatja be. Sokkal kevesebb hangsúlyt kap ennek a főszereplők kapcsolata és az, hogyan tudják a betegség hatására feldolgozni a lányuk halálát és megnyílni mások előtt. Mert a felszín alatt erről akar szólni a film, ám ennek a konklúziónak a levonásához nem sok kapaszkodót kapunk.

Egyik szemszögből egy szép, szerelmes történetet láthatunk egy átlagos párról, akiknek az élete az orrunk előtt omlik össze pillanatok alatt – ők pedig nem rendeznek belőle jelenetet, próbálnak a maguk módján megküzdeni vele. Ha viszont a rákkal való küzdelmet oldaláról vizsgáljuk, sokkal kevésbé izgalmas az összkép, ugyanis a sztori drámaisága elvész a betegséggel járó rutinvizsgálatok és kezelések bemutatásában. Megismerkedünk a betegség gyakorlati oldalával, végignézzük, milyen vizsgálatokon kell átesnie a mellrákos betegnek, és hogy milyen mellékhatásai vannak a kemoterápiának.

A film egészén végigkísér minket egyfajta távolságtartás, ami a szereplőktől is eltart minket és inkább csak jelöli, hogy mit éreznek.

Lisa Barros D’sa és Glenn Leyburn rendezők az érzelmeket nagyon a minimumon tartják: a szereplők is csak akkor beszélnek, ha nagyon szükséges; a dialógok tömörek és egyszerűek. A távolságtartás azonban nem csak a szereplők viselkedésében, párbeszédeikben nyilvánul meg. A film képi világa, a nagy és üres terek, kongó folyosók, a gépekkel szemben az apró ember, a hosszú csendek, a kameramozgás is mind ezt erősíti. Ez a hangulatteremtés válik az erős pontjává a filmnek, vizualitása velünk marad a film nézése után is.

Liam Neeson és Lesley Manville hitelesen alakítanák a belfasti korosodó házaspárt, akik fél szavakból is értik egymást, mégis sajnos a nagyon hétköznapi szituációk nem igazán teljesítik be céljukat, hogy minél átélhetőbbé és személyesebbé tegyék a film világát. A betegség miatti őrlődés és fájdalom ott ül mindig a színészek arcán, de mögé nem látunk be igazán.

Ami dialógban nem hangzik el, azt az arcokról is nehezen tudjuk kiolvasni, az emberi dráma így nagyon kicsiben születik meg.

A film egyedisége valahol éppen ebben a lefojtottságban rejlik. Aki azonban mégis szeretne jobban azonosulni egy ilyen témában a karakterekkel, ahogy az Olive Kitteridge főhősével, vagy a Csillagainkban a hiba fiatal szerelmeseivel, nem is beszélve a 2012-es Szerelem idős házaspárjával, azt könnyen csalódás érheti az Ordinary Love estében.

Valóban, a film már a címével is ezt ígérte: kisemberek mindennapjait fogja megmutatni, ahol minden ennek alárendelve történik, az élet pedig lássuk be, ha a mindennapokat nézzük, nem olyan izgalmas, bár sokszor fájdalommal teli. Hogy Joan kigyógyul-e a rákból, a film nem mondja ki, csak sejteti, a lezárás pedig váratlanul ér. A karakterfejlődés nagyon halványan fedezhető fel: mintha a párnak sikerülne túllépni a történteken, lezárni a múltat. Vajon minden visszaáll a régi kerékvágásba?

A filmet jegyző rendezőpáros az Ordinary Love-val együtt három nagyjátékfilmet és egy díjnyertes rövidfilmet tudnak a hátuk mögött. Cherrybomb című életrajzi drámájuk a Berlinale nyitófilmje volt 2009-ben, a Good Vibrations című thriller pedig Karlovy Varyban debütált 2012-ben. Legújabb munkájuk bemutatója a torontói filmfesztiválon volt tavaly. Az Ordinary Love érdekes kísérlet, karakteres film, aminek a hangulata velünk marad, mégsem átütő.

Kalmár Lalita

Kalmár Lalita

Kalmár Lalita az ELTE bölcsészkarán végzett filmszakon, majd később filmírást tanult a METU művészeti karának mesterszakán. Írt kisjátékfilmet, sorozatot, dolgozott színészekkel filmben és színházban egyaránt, a filmkészítés gyakorlatába is belelátott. Szakdolgozatában a bollywoodi film műfaji sokszínűségét vizsgálta, emellett nagy rajongója a szerzői filmnek, illetve a szerzői életutak feltérképezésének.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya