Kritika

Óriás kaland – Jurassic World

Megnyitott a park: feléledtek a dinoszauruszok! Az új, nagyobb, látványosabb Jurassic-film méltó az elődeihez.

Az idei folytatások közül kiemelkedik a Jurassic World: ha nem jönne egy Star Wars, a legfontosabb lenne. A negyedik Jurassic-filmben Hammond álma teljesült: a park megnyitott, ámuló turisták ezrei csodálják a dinoszauruszokat. A hübrisz és a véletlen azonban ismét közbeszól.

Az átlagos amerikai mozinéző évente négy vetítésre fizet be. Az összes franchise-darab, a Bosszúállók 2, a Terminátor: Genezis, a Jurassic World, de még a karácsonyi Star Wars is ezért a négy vetítésért versenyez. A piac szaturálódik, mindenfelől megamozik hirdetései zúdulnak az annyira-nem-lelkes-átlagmozinézőre; hogyan válasszon az ember a Mad Max, a Hangya, a Mission:Impossible, a Fantasztikus Négyes közül? A döntést a bejáratott márkanév és a premiert megelőző közhangulat befolyásolja igazán.

A márkanév a Jurassic World ereje. Spielberg 1993-ban lenyűgözte a világot egy addig sosem látott kalanddal. Valóban „sosem látott”: a Jurassic Park a CGI-forradalom kirobbantója, minden mai óriásfilm eredője volt, előtte senki sem képzelte el ezt a fajta digitális élethűséget – olyan volt, mint tizenöt évvel később az Avatar. És valóban „lenyűgözte”: azóta ég a dinoszaurusz-láz, az a film tette a populáris kultúra részévé a 65 millió éve kihalt lényeket, a tudomány és az evolúció elfogadására tett hatása pedig felmérhetetlen. Még a két, általában gyöngébbnek tartott folytatás sem tántorította el a közönséget a rajongástól (meg kell mondjam: magam a második részt, Az elveszett világot kedvelem a legjobban).

A premiert megelőző közhangulat azonban korántsem ilyen kedvező. Hiába Spielberg az egyik producer, ha Colin Trevorrow a rendező (kicsoda? – pontosan), és hiába ugrálnak óriási dinoszauruszok az előzetesben, ha minden más nyári blockbusterben is hasonlóan izgalmas cuccok ugrálnak (vagy legalább Tom Cruise). Valószínűnek tartom, hogy az igazi rajongók félve ülnek be a moziba.

Nem kell pedig félniük. A Jurassic World méltó folytatás.

jurassic_world_4A Jurassic World adottnak veszi, hogy tudjuk, mire számíthatunk – dinoszauruszokra és látványosságra, hej! –, úgyhogy nem vesződik hangulatkeltéssel, hanem az arcunkba tolja a szégyentelen hatásvadászatot. Megvan az első filmből az a jelenet, amikor Alan Grant és Ellie Sattler először pillantja meg a brontoszauruszt? A Jurassic World teljes első fele ilyen. És a film, nagyon okosan, egy dinórajongó kisgyerek szemszögéből mutogatja végig a parkot, így aztán a néző azonosulhat az őszinte, gyermeki ámulattal. Nagyon ügyes rendezés éri el, hogy a nézőben összekeveredjék a fiktív és a valóságos nézőpont, és ahogyan a gyerkőc álmélkodik a park egyre csodásabb látványosságain, úgy álmélkodik a közönség a filmén. Még a fanyalgó kamasztesó is ezt a célt szolgálja – húzod az orrod a látványosságoktól? Hát téged semmi sem nyűgözhet le? Igazán el tudtam volna nézegetni a parkot egy teljes filmnyi ideig.

No persze: mindig így kezdődik. Aztán jön a futás, meg a sikoltozás.

jurassic_world_6A Jurassic World második fele óriás kaland. Akkora, amekkora az edzett felnőtt nézőt is elkápráztatja. (A fiatal nézőnek pedig olyasféle meghatározó élményt kínálhat, mint az elődök; engem annak idején Az elveszett világ szerelmesített bele a moziba, a mostani film 12 év fölött már látogatható.) „A futás meg a sikoltozás” rész a Jurassic-sorozat legjobb hagyományai szerint változatos, féktelen és kreatív, no és mindkettő nagyobb, egyre nagyobb: a „futásból” autós-motorbiciklis-helikopteres üldözések kerekednek, néhol egy csapatban a dinoszauruszokkal, a „sikoltozást” pedig vagy húszezer vendég gyakorolja bőszen.

De apropó Ian Malcolm: itt kezdődnek ám a film gyöngeségei.

jurassic_world_2Húsz éve Sam Neill, Laura Dern, Richard Attenborough és legfőképpen Jeff Goldblum olyan szerencsés csillagképet alkotott, ami nemigen jelenik meg újra. A Michael Crichton irodalmi karakteréből első osztályúan megfilmesített rocksztár-viselkedésű káoszmatematikus (meg az ő fantasztikus egysorosai) behozhatatlan előnyt jelentenek az első két rész számára; bármilyen ügyesek is a tündér Bryce Dallas Howard rezdülései (ki az ördög mondja, hogy ő nem tud játszani?), és bármilyen amerikaiasan őszinte is Chris Pratt merev állkapcsa, most nincs mögöttük az az írói teljesítmény, ami Goldblum karakterét oly szörnyen, provokatívan élvezetessé tette.

És nagyon hiányzik a spielbergi melegség. Amikor a Jurassic Worldben kiderül, hogy a két gyerek szülei válnak, annak semmiféle következménye nincs – egyáltalán semmit sem kezd a film a kérdéssel, sem pedig a többi jellemformáló háttérinformációval. Ez is, akár a vizualitás, mind hatásvadászat – de a rossz fajta: az érzelmi. Az olcsó.

jurassic_world_3De azért – a film legalább tisztelettel bánik az elődeivel. Az egyetlen érzelmileg valóban megmozgató perc az, amikor a gyerekek betévednek a régi park romjai közé. Régi díszletek, régi emlékek – egy gyerekkéz megsimogatja a raptort a függönyön… Húsz éve volt. Ez már új világ új filmje.

A Jurassic World olyasvalami folytatás, amilyen az Aliens volt: egy halhatatlan előd nyomában járva alaposan kibővíti – felrobbantja – a skálát; kis csoport helyett tömeggel dolgozik, két-három szörny helyett falkákkal, aztán megcseréli a szerepeket – izgalmas a raptorok újrakonstruálása –, és egy pillanatig sem szégyelli mindezt. Lehet, hogy a sok izgalom 2015-ben elvész a hasonlóan óriás filmek áradatában, de a maga sorozatán belül, a maga rajongói számára a Jurassic World legalább méltónak bizonyul az előző részekhez.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.