Kritika

Felesleges hősök – Örökkévalók

Nehéz feladat tíz teljesen ismeretlen hőst integrálni egy jól felépített rendszerbe, pláne, ha ez a Marvel univerzuma. Ha valakinek, akkor A nomádok földjének Oscar-díjas rendezőjének, Chloé Zhaónak sikerülhet a mutatvány – sajnos azonban neki sem jöhet össze minden.

A Marvel negyedik fázisának érezhetően fontos célkitűzése, hogy kitörjön az eddig megszokott keretekből: a Fekete Özvegyben a kémfilm, a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendájában a wuxia műfaja szivárgott be az MCU-ba, de az olyan sorozataikkal, mint a WandaVision vagy a Loki is igyekeztek újat mutatni. Ezek a produkciók azonban mégsem álltak olyan távol a Marvel komfortzónájától, mint ahogy arra Chloé Zhao törekedett az Örökkévalókkal. A teljesen új szuperhőscsapatot bemutató film ugyan megugrotta a tónusváltás követelményeit, a Marvel bevett kliséinek béklyói egyúttal mégis visszatartották attól, hogy kiforrjon Örökkévalók

a két véglet egymásnak feszülése pedig olyan sivár eredményt hozott, mint a történet helyszínéül szolgáló tájak.

Meg kell hagyni, egy tíz főből álló, teljesen új szuperhőscsapatot bevezetni egy olyan jól megalapozott rendszerbe, mint amilyen az MCU igencsak nehéz feladat – főleg, hogy ehhez képest az eredeti Bosszúállók nagyjából feleakkora csoportjának megalapozására négy év és öt film állt rendelkezésre. Ez megengedte, hogy alaposan megismerjük az egyes karaktereket, a hátterüket, motivációikat és a kapcsolatok dinamikáját. Ha valakinek sikerülhet ennek töredéke alatt egy koherens világot felépíteni, aminek minden hőse közel egyenlően érvényesülhet, akkor az a friss Oscar-díjas, Chloé Zhao lehet. Zhaóról már korábbi rendezései alapján is sejteni lehetett, hogy ráérez majd arra, hogy egy ilyen történet működéséhez elengedhetetlen az érzékeny karakterközpontú megközelítés, és pontosan ezt is igyekszik tenni.

Az Örökkévalók azonban túl monumentális ahhoz, hogy a mikrodrámák elegek legyenek, vagy úgy egyáltalán érvényesülni tudjanak. Az MCU új szuperhőseit ugyanis nem véletlenül hívják örökkévalóknak: egy több millió éves fajról van szó, akiknek feladata, hogy új bolygók teremtésében segédkezzenek, így konkrétan a Földre több ezer évvel ezelőtt érkeztek. A millenniumok eseményeit a történelem-gyorstalpalóval összekötött flashbackek hivatottak összefogni, s egyúttal bemutatni a hősök múltját, megalapozni a személyiségüket és felállítani a csoport viszonyrendszerét. A visszatekintések azonban sajnos nem a megfelelő egyensúlyban oszlanak el a cselekmény folyamán, így gyakran nehéz azonosulni egyes karakterek problémáival, amikor még nem is igazán ismertük őket. Kiegyensúlyozatlanság ide vagy oda, a személyes küzdelmek sajnos egyébként is apró pöttyöknek tűnnek a történelem óriási vásznán. Hiába izgalmas például Thena önmagával folytatott harca és identitáskeresése – Angelina Jolie minden rezdülése szokatlanul mesteri – mégis kidolgozatlannak érződik, ahogy a legtöbb fókuszt érdemelt Ikaris (Richard Madden) és Sersi (Gemma Chan) románca is.

A személyes konfliktusok elvesznek az Örökkévalók grandiózus tablóján, Zhao viszont – balszerencséjére – túlságosan bízott a részletek erejében ahhoz, hogy elegendő figyelmet szenteljen a történet marveles bonyodalmára:

a jó és a rossz elkerülhetetlen összecsapására, ami így a film leggyengébb pontja lett. Az örökkévalóknak már nem elég egy egyszerű gonosz tudós vagy világokat pusztító őrült titán (a film amúgy egészen logikus választ ad arra, miért nem szálltak szembe újonnan megismert hőseink Thanosszal), nem: ők már szó szerinti istenségekkel háborúznak. Ám miután egy isten még az MCU-ban is viszonylag megfoghatatlan koncepció, ezért valójában annak földi helytartóival, a Deviánsoknak nevezett, kizökkentően béna CGI-szörnyekkel vívtak csatákat – e lények még annak ellenére is meglehetősen gyenge fenyegetést jelentettek, hogy ezúttal egyetlen örökkévaló sem volt biztonságban, sőt, sorra hullanak hőseink. Ám amíg ennek valódi súlya volt a Bosszúállók: Végtelen háborúban, de még a Végjátékban is, addig itt sehogy sem sikerült elég kapcsolódási pontot létrehozni a nézők és a szereplők között, hogy igazán megérintsen minket bármelyikük halála is.

Pedig alapvetően soha nem volt még ennyi azonosulásra hívó figura: szinte mindenki reprezentálva érezheti magát az Örökkévalókban, sőt, a korábban megszokott férfiközpontú felfogást is rendre megcáfolja: a csapat újra és újra női vezetőt kap. Hatalmas és igazán jelentős lépés a Marvel részéről az ilyen sokszínű szereplőgárda: különböző nemzetiségű (a sztori kvázi főhősét, Sersit Gemma Chan alakítja, akit a Marvel Kapitányból „hasznosítottak újra”), korú, képességű (Lauren Ridloff megformálásban megismertük az első siket szuperhőst, Makkarit) és identitású. Brian Tyree Henry játssza a Marvel első, nyíltan meleg hősét, Phastost – Zhao rendezésében a melegek ezentúl csókolózhatnak, a heteró párok pedig szexelhetnek is az MCU-ban. Hiába történt meg a Marvel első szexjelenete, mégis sterilnek hatott: kevesebb benne az érzelem, mint az egyetlen, ártatlan pusziban, ami Phastos és férje között csattant el.

Egészen érthetetlen, hol siklott félre az Örökkévalók szíve, amikor Zhao a korábbi alkotásaiban, így legutóbb A nomádok földjében is bebizonyította, hogy az, amihez igazán ért.

Nemcsak embereket képes csordultig tölteni érzelemmel, hanem kopár síkságokat, zord sziklákat is. Az első blockbuster rendezésébe is érezhetően ezt igyekezett átemelni, és bár kizárólag kietlen pusztákon és homokdűnéken forgott a film – olyannyira, hogy szinte már várjuk, mikor robog be balról Frances McDormand a kis furgonjával – ezúttal élettelen, lapos lett a végeredmény. Festmény helyett egy sebtében felskiccelt vázlatot kaptunk, amit nem volt idő megtölteni élénk színekkel. Félreértés ne essék: az Örökkévalók már-már Dűnéhez hasonlatosan grandiózus (a szemünknek pedig kifejezetten jót tesz a zöld háttér nyilvánvaló hiánya, ahogy a Zhaóra jellemző lassú ritmus is), de mögötte nincs több a tátongó ürességnél. Nem hiányoznak a pörgős akciók, a cserébe várt mély érzelmek azonban igen. Nem várnánk el kötelezően a poéngyárat (pedig a bollywoodi babérokra törő örökkévalót, Kingót alakító Kumail Nanjiani igazán kitett magáért humorfronton), de ennek ellenében akkor legyen súlya és mélysége fals egzisztenciális krízis helyett.

Az örökkévalók ahogy érkeztek, úgy hagyják el a Földet, és ugyan a Marvel megígéri, hogy még egy folytatásban visszatérnek, ennek egyelőre nem érezzük szükségét. Mert míg a Végjátékig vezető út szinte kizárólagos precizitással lett kikövezve, addig kevésbé találjuk az Örökkévalók helyét az MCU-ban, mint anno, a sorból akkoriban szintén kilógó, mégis azonnal szerethetővé vált A galaxis őrzőiét. Reméljük, hogy az azonosulás valójában nem a rendezésen, az íráson, vágáson vagy a színészi játékokon bukott el, hanem a magyar szinkronon: ha teheted, eredeti nyelven nézd az Örökkévalókat, mert rég végeztek már olyan hentesmunkát a szinkronstúdióban, mint a Marvel legújabb mozijánál.

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés