2011-ben egy indiai származású, adoptált fiú a Google Earth segítségével megtalálta édesanyját. 2016-ban született erről egy múltszázadi film Oroszlán címmel.
Hatalmas csinnadratta kísérte Indiában és Ausztráliában Saroo Brierley történetét. A fiatal felnőtt férfi a modern technológia segítségével ismét találkozhatott édesanyjával – Ausztráliában a mondat első felét, Indiában az utóbbit emelték ki. Pontosan az a hír, ami a mai online újságok kedvence: röviden összefoglalható, faék egyszerűségű, mégis minden megtalálható benne a globalizációtól a fejlődés jótékony hatásaiig. Persze a megkapó sztori mögött rengeteg árnyalat húzódik meg, így mire egy kétbekezdéses cikké változik (értsd szó szerint), amit a Facebook-oldalunk dob föl két munkafolyamat vagy épp megálló között, pont a lényeg tűnik el belőle.
Saroo Brierley története ugyanis nem szokványos. Árvaházba egy véletlen folytán kerül: egyszerűen elalszik egy vonaton. A bátyjának kellett volna vigyáznia rá, de elment dolgozni, a fiút pedig a vasútállomáson hagyta. A kis Saroo csak 1500 km múlva tud leszállni a járműről, Kolkatában találja magát, ahol még a helyi nyelvet sem beszéli. Végül örökbe fogadják, Ausztráliában nő fel, és húsz évvel később egy boldog gyerekkor után, már az egyetemen alakul ki gyötrő hontalansága. Az őrület határán imbolyogva több év kutakodás után találja meg szülőfaluját.
Az indiai férfi történetét megírta könyvben A Long Way Home címmel, abban a hangsúly a keresésen volt. Az első egészestés filmjét rendező Garth Davis számára a legnagyobb kihívást éppen ez jelentette. Az íratlan filmes szabályok szerint ugyanis képernyőn képernyőt mutogatni nem épp a legizgalmasabb. Emiatt a film középpontjába nem a nyomozást, hanem az érzelmeket helyezték. Bölcs döntés volt, még ha a megvalósítás aránytalanná vált is.
Az arányokra azért volt nehéz figyelni, mert az Oroszlán számtalan ellentétpár folyamatos ábrázolásáról és ütköztetéséről szól. Ez a felépítésében is megmutatkozik. A játékidő első fele időben a nyolcvanas években, térben Indiában játszódik, majd utána egy ugrással Ausztráliába és a kétezres évekre vált át. Az ellentételezés megfigyelhető a képekben: a tömegjeleneteket rendre magányos pillanatképek követik. Közben pedig szinte kizárólag klasszikus filmes eszközöket alkalmaz a rendező, még akkor is, amikor a modern technológia lehetőségeit vagy gyakorlati alkalmazását mutatja be (érdemes figyelni Saroo térképeire a szobája falán).
A kettősséggel az a baj, hogy rendre kiütközik, melyikhez van jobb érzéke a rendezőnek.
A legtöbb probléma egyértelműen az indiai szálban figyelhető meg: egyszerűen nem működik. Olyan az egész, mintha valaki fogta volna a Twist Olivért, és áttette volna Indiába. A rendező mentségére szól, hogy a szubkontinenst egyszerűen nem képes érzékenyen ábrázolni a nyugati filmművészet. A Gettómilliomost például az indiaiak egy része egyszerűen a fantasy műfajába sorolja. A gyerekmunka toposza rendre visszatér, miképp Az idő árnyékaiban is, ami egy német rendező szemszögéből készült – hasonló mesterkéltséggel. De a felsoroltak fényévekre állnak a szegénység vagy a gyerekrabszolgaság olyan kiemelkedő filmes bemutatásától, mint azt az Isten városában láthattuk. Az Indiáról szóló ritka gyöngyszemek, mint amilyen az Ezerízű szerelem volt, a nagy kivételek közé tartoznak.
Ezzel szemben az ausztrál jelenetek tele vannak emlékezetes pillanatokkal – legtöbbjük Nicole Kidmanhez köthető. A színésznő hihetetlen hatást fejt ki a vásznon, kevésszer tűnik fel, de mindig uralja a jeleneteit. A helyszínváltozás után az addig érdekes-egzotikus történet megtelik érzelmekkel, amelynek hátterében izgalmas kérdések húzódnak meg. Mi a család? Mi az otthon? Az örökbefogadás problematikája is megmutatkozik, ráadásul olyan dimenzióban, amiben a szegénység és a fejlettség kérdése is megjelenik. Az anya és a fogadott fia között zajló beszélgetések az Oroszlán kulcsjelenetei, legjobb pillanatai.
Szembeszökő, hogy mindezt Garth Davis meglepő filmes konzervativitással tálalta. A reklámiparból érkezett (és az ottani Oscarnak számító cannes-i Oroszlánt elnyerő) rendezőnek ez az első nagyjátékfilmje, korábban egy kultikus sorozatot forgatott csak. A tó tükréből nem pusztán színészeket hozott magával (Nicole Kidman, David Wenham), hanem az árvaság témáját vagy épp a számítógépes nyomozást is. A reklámkészítés és a sorozatgyártás a mozik művészeti értelemben vett rekrutációs területei. Ehhez képest Davis csupa olyan eszközt használ, ami engem idős brit rendezőkre, például Mike Leigh-re vagy Stephen Daldryra emlékeztetett, azaz lassú jeleneteket, zongora és hegedű által dominált filmzenét, természeti jelenségeket. A kevés egyedi jellegzetességből kiemelkedtek számomra a hidak visszatérő képei és annak egész filmre értelmezhető szimbolikája.
A modern történetből tehát éppen a modern filmes eszközök hiányoznak, vele együtt az újító szándék. De ez innentől már nézői beállítottság kérdése. Akinek az új látásmódra van igénye, máshol keresse, aki viszont egy régimódi, érzelmekben gazdag történetre vágyik, az nem lő mellé az Oroszlánnal.
[author_bio author=”tothnandor”]
